Itt a helyem!

Legelső benyomásaim Brüsszelről? Mint egy jó párkapcsolat. Érdekel, mi több, elhiszem róla, hogy mindig tudna újat mutatni. Ezzel együtt megnyugtatóan ismerős. Itt is csak emberek élnek, építkeznek, csuláznak futás közben, kalózszemkötőben ülnek a metrón, meg ilyenek.

Úgy képzeltem el ezt az utat, hogy nagyon businesslike lesz, a vadiúj Benetton dzsekimben, a szintén nem annyira régi Kensington laptoptáskámmal és a kis húzós Samsonite-tal libbenek át a legkülönfélébb reptéri ellenőrzéseken, titokzatos leszek és szótlan, és sokgombos elektronikai kütyüket tanulmányozok komoly arckifejezéssel. Ehhez képest majdnem lekéstem a gépet, és ha nem lenne kamikaze anyám, aki a döntő pillanatban áthágja a KRESZ-t és a villamosvédő gombócokat, akkor esélyem se lett volna odaérni. A biztonsági ellenőrzésnél levetették a cipőmet, megmotoztak ÉS végignéztek fémkeresővel (a kedves, szőke nő vajon hány embernek mosolyog gyakorlottan, két centiméteres távolságból az arcába naponta?), aztán nem akarták megtalálni a nevemet az utaslistán, de végül feljutottam. „Legalább szerencséje legyen az embernek” – kommentálta a dolgot Jóapám.

Maga a repülés nem volt nagy etwas, felhős volt, de az legalább szép.

A göpzi.

Powered by.

Közvetlen a szárny mögött ültem, így megfigyelhettem kevésbé biztató állapotában is.

Lapít.

A reptér hatalmas, nyilván azért, hogy mire odaér az ember a csomagszállító szalaghoz, már a bőröndje nézzen rá szemrehányóan.
Hogyan tegye magát egy reptér szimpatikussá az első pillanatban? Például az összes bolt legyen fehér nyulas? Check!

Befértem volna kézipoggyászba, de amennyi potenciális bomba-alapanyag, illetve fegyvernek minősülő szúró-vágó eszköz egy nőnek három napra szükségeltetik, annyit már gáz lett volna bekönyörögni valakinek a csomagjába, úgyhogy feladtam. Címkével.

Zen lilulás.

Mondom, mint otthon. Dagadt a kebelem (ráfért).

Az pedig ott a mi konferenciánk, ilyen szép üvegházban lesz. Állítólag az egész várost kiplakátolták vele.

És miután leraktam a cuccot a hotelban, mi volt az első dolog, amit felkerestem?

Naná. Szegény eladó sajnálkozott rajtam, hogy nálunk a Lush olyan balkáni, hogy nem árulnak hennát. És akkor még a friss arcmaszkos trükkről nem is meséltem nekik, bár az nem a bolt hibája. Mindenesetre beszereztem vörös hennát, és ha az otthoniak nem emberelik meg magukat, akkor májusban több adagot hozok. És ezt vehetik nyugodtan fenyegetésnek.

Mire ezzel végeztem, kész lett a szobám.

És még mindig tart.

Még mindig.

Még mindig.

A tévé a nevemen szólított. Különös módon a helyesírását ő is a strasbourgiaktól örökölte.

Összeszedtem egy kis túlélőkészletet (füzet, papír) és átslattyogtam a SCIC adminisztrációs épületébe. A hotelban szerzett térkép alapján az utcát megtaláltam ugyan, de szokás szerint megint csak a számjegyekre emlékeztem, a sorrendjükre nem. 17? 70? 170? Végül a 107-es szám alatt szerénykedett a mai nevén már DG Interpretationnek tisztelt izé, ahol a képernyőkímélő mindennek ellenére SCIC-es.

A hallban találkoztunk Mamival és Nagymamival (három napig most ők fognak vigyázni ránk). Előbbinek az volt hozzám az első szólása, hogy „beautiful eyes” (jegyzem, nőről van szó), és volt, aki még azt is tudta, hogy pénteken lesz a szülinapom. Mamiról kiderült, hogy földije a harmadik helyezett Gabinak (abban ők sem tudtak megegyezni, hogy a város nevét hogy írják, valami köze volt Krakkóhoz), úgyhogy ők románul csevegtek tovább. Az emeleten a nyertes Zoi is fogott magának egy gömbölyded görög nénit, úgyhogy én is követelni kezdtem egy honfitársamat. Sajnos az egész emelet egyetlen „spare Hungarian”-je éppen nem volt bent, úgyhogy ezt bebuktam.

Ezután Nagymami kommunikációs órát tartott nekünk. Megállapította, hogy mindhárman képesek vagyunk beszélni nyilvánosság előtt, kaptunk tőle néhányat azokból a kincset érő, elpöttyintett tanácsokból, amiknek Hermann is a nagymestere, és dolgoztunk közösen Zoi beszédén. Nem is tudtam, hogy itt policy az első pár mondatot anyanyelven mondani, és beleszőni a két „runner-up” legjobb gondolatait is, hogy azok se érezzék magukat kirekesztve. Ezt lehetne persze babérlearatásként, idegen tollakkal ékeskedésként vagy plágiumként értékelni, de még úgy sem éreztem annak, hogy gyakorlatilag a beszédem fele alá volt húzva javasolt tartalomként.

Miután kellően lefárasztott minket, Mami bemutatott néhány fejesnek. Rájöttem, hogy nincs itt szó semmilyen misztikumról: egy szakma nagy öregjei fogadják a feltörekvő fiatalokat. És megerősíthetem a pletykát: a tolmácsegység vezetője tényleg angol. Na jó, ezt tudtam. De a „Hülye Járások Minisztériuma” kép a falán egy kicsit azért sokkolt. Nem hiszem, hogy a másik két csajnak mondott ez valamit, mindenesetre én egyből megkedveltem az urat. Kérdezett arról, hogy nincs-e honvágyam (?), bírnék-e itt lakni, haesetlegvéletlenülnetán, elmesélte azt a két sztenderd anekdotát, amivel már a gyakorló beszédtárban (Speech Repository, avagy az EU tolmácsainak ajándéka szépreményű hallgatók részére) is ránk hozta az ideget, és kifejezte örömét, amiért személyünkben képviselteti magát a SCIC és az egyetemek konferenciáján az az egy csoport, aki korábban teljesen kimaradt: jelesül a hallgatók. Volt egy kisugárzása, nagyon-nagyon szimpatikus volt.

Nagymami és barátai elláttak tanácsokkal arra vonatkozóan, hogy melyek a legjobb sörök (de legyünk szívesek, ne kóstoljuk végig mindet ma este), és hogy hol adják a legjobb sült krumplit, de Zoi végül elment valakivel találkozni, Gabival meg olyan éhesek voltunk, hogy az első útba eső kajáldába bevetettük magunkat (történetesen egy sushi bár volt), és befaltunk egy yakitoris csirkét. Mivel ő hajnali 4-kor kelt, ezután visszavonult. Én még elmentem desszert után nézni, és a közeli Carrefourban (ezért érdemes volt személyesen a Mensa exelnökét faggatni a csokimárkákról) meg is leltem a Ferrero Rocher házi verzióját meg egy „dentelle” (csipke) elnevezésű dolgot, ami pont olyan, mint egy vékony moszkauer, csak kesudió van benne, csoki viszont nincs.

Vettem még egy Krieket (Lindemans-t, állítólag ez a legjobb), sejtettem, hogy nehéz lesz kinyitni, de azt nem, hogy ennyire. Tudni kell, hogy egyik kedvenc mondásom az „olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó”, de az én kezemben gyakorlatilag egy hotelszoba teljes berendezése a logikai képtelenség kategóriába csúszik át. Hál’istennek megtaláltam a rendeltetésszerű szerszámot a minibárban, de arra már végképp nem számítottam, hogy a söröskupak alatt egy szabályos parafadugó is rejtőzik… francba!

Szóval minden csodás. Tolmács vagyok, itt a helyem.

Utas és holdvilág (és daru).

La vie en dentelle.