Infulenza

Mindjárt (f)elszán(t)om magam és sót hintek a helyemre. Nem írtam régóta, ez tény. Beteg vagyok, mint ide Lacháza, ez meg egy másik.

Én kis naiv, azt hittem, este még vadul rázhatom Raméval a West Balkánban, aztán hogy örültem, amikor mégis lemondta (mindenféle tanulásra hivatkozva, aminek annyira nem örülök), mert most még az is kérdéses, hogy a tesztírásra el tudok-e menni. Az új tesztgondnok fiatal, energikus, lelkes, és momentán alig bírja vonszolni magát. És persze mindenkinek ilyenkor jut eszébe adminisztratív marhaságokkal telefonon zargatni, amikor a második mondat után ("Jaj, ne haragudj, hogy felébresztettelek") n+1-ik alkalommal is el kell ismételnem, hogy "beteg vagyok, meg vagyok fázva, ezért ilyen a hangom".

Coldrex-nyájak gyűlnek a kezem alá, nyájasan bégetnek ("fogai mint a juhnyáj, mikor frissen kijön a fürdőből"), én meg kegyetlenül bekapom őket. Úgy tűnnek el a pokolban (ld. "mi a pokol van velem?"), mintha ott se lettek volna. Septofort-erdőket irtok, felégetem őket manduláim tüzével. A tarló kaparja, a füstje marja. Ez se jó.

Én még életemben nem voltam influenzás, de ilyenkor veszteg kéne maradni, vagy legalábbis nem átvezetni a fél városon, igaz? Mondjuk még szerencse, hogy nem iskolaidőszakban támadott meg a kórság: azt már a Ferencesben megtanultam, hogy mulasztani nem célszerű, mert még azt is betegre szívatják, aki két hónapos kórházi tartózkodás után gyógyult fel.

Nem bírok aludni, nem bírok ébren lenni. Nem bírok enni, nem bírom, hogy szédelgek. Fázom, felöltözöm, meleg van, hideg lesz, leveszem, és közben az öngyilkosság kevésbé fájdalmas módján gondolkozom, mint hogy falnak menjek a Lila Gyönggyel, csak mert nem bírok a köhögésemmel.

The show must go on, mi tehát a kiút? Mindjárt rágyújtok egy vízipipára, ennél már úgyse lesz rosszabb. Tényleg nem sajnáltatni akarom magam, de ha egyszer fertőző vagyok, kinek panaszkodjak? A billentyűzetet még csak le tudom fertőtleníteni...