Beküldte Raya deBonel -
Nemrég jöttem meg a "városnézésből", de ezt a sztorit még megosztom, mielőtt aludni megyek, mert nagyon aranyos.
J. egyik éjjel arra ébredt, hogy eggyel több elme sugároz a házban, mint az normális lenne. Előzmény, hogy próbálta már az egérfogót, de a hülye egér nem ment bele. Kis faggatásra kiderült, hogy trappista sajt volt benne. Hát az egér nem hülye, J. kapott tőlem egy 400 grammos Tobleronét a múltkor, naná, hogy annak a maradéka vonzóbb volt neki.
De ez lett a veszte is. A Tobleronénak van egy kellemetlen tulajdonsága: ha az egyik végén csoki van, akkor zsákutca. Ha pedig függőleges helyzetbe hozzák a dobozt, majd egy nagy, szőrös főemlős a mellső mancsával betapasztja, akkor semmi esély nincs kimászni belőle.
Na nem ez a vicces, hanem amit utána csinált a J. A múltkor érzékletesen ecsetelte, hogyan csapná le egy lapáttal az egeret, ha elkapná (a rágcsálók egyesített szolidaritási uniója nevében könyörögtem neki, hogy inkább eressze szabadon és esetleg dobja utána a sajtot, hátha a friss levegő meghozza az étvágyát), ehhez képest most szerzett egy befőttesüveget, fúrt egy lyukat a tetejébe, nehogy megfulladjon az egér (!), és reggelig abba zárta, elvégre mégis éjjel három óra volt.
Aztán felvirradt a nap, J. számára élete hátralévő részének első napja, az egérnek az egyetlen olyan nap az életében, amelyről ez nem elmondható (ahogy azt Lester Burnham is megállapította az Amerikai szépségben). J. egy nyegle "cicc"-cel közelebb hívta a macskát. Úgy képzelem, hogy a zsebtigris fejét félrebillentve, farkát várakozóan tekergetve ült le ez egyszer imádni tettetett gazdája elé.
J. kiengedte az egeret, de előbb felrázta az üveget, hogy elkábuljon. A többit a macskára bízta. Hatékony volt, szó se róla, de szerintem ennél körülményesebben nehéz lett volna.