Beküldte Raya deBonel -
Úgy ütött, ahogy a fű szokott: másnap. Ott szinte irigykedtem a többiekre, hogy tudnak megrendülni, érezni, sírni... nekem nem ment, engem nem érintett meg: éljem át, hogy nem vagyok jelentős, kompetens, vagy kedvelhető (mindegyiket nap mint nap megtapasztaltam, vagy még most is tapasztalom), vagy képzeljem el, hogy a leginkább kedvelt tulajdonságaim eltűnnek. Megvoltam úgy is, sőt, még jobban is esett, végre kicsit betagozódni az átlagba.
Néhány tanulság, amit magamnak vetek ide (függetlenül attól, hogy az egész internet láthatja, és úgy tizenötmillió ember meg is értené), hogy megmaradjon:
- Ne add fel akkor sem, ha valami reménytelennek tűnik. Talán te tévedsz. Legalább próbáld meg.
- Tanulj meg kérni, az istenért.
- Olyan jelentős akarok lenni, hogy semmilyen társaságból senkinek eszébe ne jusson engem kihagyni (más kérdés, hogy több helyről is azt kapom vissza, hogy ehhez el kell engedni az egészet és nem gondolni rá).
- Mielőtt bárkinek bármit mondasz (az "etesd meg a nyulat" és "vidd le a szemetet" típusú mondatokon kívül), gondold át, hogy nem kéne-e inkább saját magadnak bevallanod valamit, ami esetleg feleslegessé is teszi azt, hogy a másiknak szónokolj.
- When in doubt, do! És ne csavard saspózba a lábaidat közben!
- Ne idegeskedj amiatt, milyennek látnak. Te jó vagy úgy, ahogy vagy, vagy legalábbis jó irányba haladsz. Nem kell szégyenkezned se amiatt, hogy jobb, se amiatt, hogy rosszabb vagy.
És lőn. Egy nap az "őszintétlenek" (mármint a terápiás akarsz-róla-beszélni légkörhöz képest) között még nem bizonyíték, de az első csoporttársam, akivel találkoztam, egy percen belül háromszor érintett meg. Az, aki múlt héten még úgy tűnt, csak velem nem osztja meg aktuális hasfájását, most önként mesélni kezdett. Közben pedig nagyon érdekes mechanizmusok indultak be: tudatosan visszafogtam "az élet játéka" típusú, zsigerből jövő válaszokat, és meghallgattam. Anélkül, hogy közben a gépem képernyőjére néztem volna.