Hülye Archia

Már szinte blogot lehetne írni arról, milyen szépen fonódik össze az életem az aktuális olvasmányaimmal. Ja, várjunk csak - ez az a blog.

A Twilight 4-ben a Jacob szemszögéből megírt résznél tartok, kellett egy ilyen, hogy bepillantást nyerhessünk egy vonakodó Alfa és a két részre szakadt falka hatalmi rezdüléseibe. Érdekel, szimpatikus az a fajta egység, amiben a vérfarkasok minden kontrollálatlan agressziójuk ellenére élnek. Csakhogy itt is vannak törvények, amiket nem lehet átlépni.

Az Alfa például nem verekedés útján lesz vezér, hanem születési úton, illetve hát, az adott falka esetében, az elsőség jogán. Nincsenek, vagy legalábbis leírva nincsenek hatalmi csaták, csak halványan említik, hogy Jacob második a ranglétrán, Quil és Embry az ő szárnysegédei, stb.

És ugyanez zajlik a mi falkánkban is. Mint azt a FIRO-B teszt kontroll-eleme kimutatta, én nem vágyom irányításra, viszont azt sem tűröm, hogy engem irányítsanak. Eddigi életem során leginkább kimaradtam azokból a helyzetekből, ahol valaki Alfa akart lenni, pont azért, mert nem érzem kényelmesen magam egy hierarchiának semmilyen posztján. Vezetőként is csak akkor, ha a távolmaradásomnak a csoport látná kárát, mert azt nem tudom elviselni, ha egy önérzetes hülye áll az élen. Az ilyen hülye-archiának már inkább a tetején szeretnék lenni.

Más kérdés, hogy egy nőnek mindig imponál, ha a párja az Alfa-hím. Pechemre én olyat választottam, aki az esze, a belátása, az ösztönei, a gyakorlati érzéke alapján simán elkormányozna bármilyen társaságot, csak - ki tudja, miért - ugyanúgy ódzkodik tőle, mint Jacob Black. Kicsit egyébként is vérfarkasos: picit sötét bőre, a testéből áradó hő (valamelyik osztálykiránduláson állapítottuk meg, hogy az a kockás hasú, barna bőrű, forró testű pasi, akihez minden nő szívesen bújna, az a cserépkályha), a morgása, a harapdálás, az, ahogy időnként lélekben dacosan lehuppan, és fejét lehajtva, fülét hátracsapva, mélységes szomorú szemekkel néz...

Szóval nem tudom, mi van. Mostanában egyre több helyzetben elkezdett zavarni, hogy nincs helyem a rangsorban, és ha csatlakoznék, alacsonyabb helyre pozicionálnak, mint ahová én tenném magamat. Életem több frontján harcban állok most emiatt:a családban, a falkában, a víváson... Az egyetemen, például, vagy a Pannóniával szemben, nagyjából minden olyan helyen, ahol tavaly ismertek meg, el tudom helyezni magam. Nem mellékes, hogy ugyanezeken a helyeken a tudás, az ész, a teljesítmény az alapja az értékelésnek. Ezt el tudom fogadni, sőt, talán még azt is el tudnám, ha valaki megelőzne.

Na de tényleg versengés az élet? Nem lehet egyszerűen belesimulni a csoportba, és jól érezni magam anélkül, hogy apró rezdülésekkel pozícióharcot vívnánk? Számomra nem lehet. Lehet, hogy lélekben én is farkas vagyok. És mint női farkas, hátrányból indulok, mint Leah a Twilightban. Sose leszek olyan nagy, olyan erős, olyan hangos, mint a hímek.

Vagy bárcsak lenne egy egyértelmű vezér. Akit én is elfogadok annak, vagy azért, mert méltónak érzem rá, vagy azért, mert nem hagy más választást. Dominál. Viszont ebbe nem fér bele, hogy puhánynak lássam, hogy olyasmiben vegyen részt, amit nem csinál jól, sőt, sajnos az sem, hogy önfeledt legyen. Nálam nagyon nehéz a tiszteletet kivívni, és aki ezt megpróbálja, annak rendszerint nem is sikerül. Hoppá, lehet, hogy ez másokkal is így van? Lehet, hogy én is hiába acsargok mindenfelé?