Hú, minden

Utána még jó darabig ücsörögtünk az indiai kávézóban, iszogattunk és beszélgettünk. Nofra felvetette, hogy legyen jövő nyáron egy mensás túlélőtábor. Benne vagyok én minden marhaságban, de azért az mégis sok lenne, hogy nemhogy elemlámpa és konzervnyitó, de egy francos öngyújtó nem lehet nálad, magyarul nyolc napon keresztül egy sátorlap, két pokróc meg egy kisbalta az egyetlen fegyvered a Bakony tomboló viharai, vérengző fenevadai és mérges növényei ellen. Azért az alvóállatkáját magával viheti az ember.

Hát én ezt nem. És miért nem? Épp ma jöttem rá, miközben a lenti filmre siettem. Kisebbfajta megvilágosodásom volt. Az életem menete, a causality "hallható kattanással" (ahogy Stephen King írta), vagyis hallható ön-fejbevágással ugrott a helyére. Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor Jóanyám először olvasott a Mensáról, meg valami Bibiána nevű nőről, aki az elnökük. Már akkor is kifejlett "savanyú a szőlő" komplexusom lévén közöltem, hogy húésakkormivan. Mire Jóanyám, hogy biztos majd én is mensás leszek, csak töltsem be a tizenhetet. Tudjuk ugye, minden anyának a saját gyereke a leg-leg, dehogyis vettem én komolyan. Még arra is emlékszem, hogy akkortájt volt Jung Zsenivel is egy interjú, és Jóanyám azzal poénkodott, hogy ha tíz éve tudta volna, hogy létezik ilyen név, ezt adta volna nekem másodiknak. Ezzel le is zártuk a témát.

Tizennégy éves koromban, 2464 napja történt valami, ami akkora hatással volt rám, hogy képtelen vagyok hinni annak, aki szerint ez nem sorsszerű találkozás volt. Hozzáteszem, abba a moziba is Jóanyám vitt el. El nem hiszitek, mekkora ütés volt. Szép fokozatosan csengett le, de arra csak mostanában jöttem rá, hogy gyakorlatilag öntudatlanul is megismételtem CN sorsát. Megvolt a magam négy éve, amit ugyanolyan totális magányban töltöttem el, mint ő. Hasonlóképp nyomorultul éreztem magam és ugyanúgy találtam egy "képzeletbeli társat", mint ő: nekem ez a film volt az, az a világ. Naponta tíz-húsz oldalt töltöttem meg ilyetén témájú fejtegetésekkel, és most is csak azért olvashatja ezt mindenki, mert akkor megtanultam, hogy a magány csak zorddá tesz (ugye, ha otthon elképzeled, hogy fog reagálni anyád, amiért eltörtél valamit, mindig rosszabbra számítasz, mint ami valójában bekövetkezik), és "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", meg aztán szóban ugyanerre nem lennék képes. Pláne nem Nofra vizslató sötét szemeibe nézve.

Nem kell persze félreérteni, voltak jó pillanatok abban a négy évben is, de összességében egy kötéltánc volt az egész, bármikor képes voltam visszazuhanni abba, hogy "milyen alapon érzem én magamat jól, miközben...öö...". Így azért nehéz felhőtlenül züllött kamaszéletet kialakítani, úgy gondolom. Pedig mindig voltak körülöttem olyanok, akikhez fordulhattam volna, mindjárt a kalózok például, akik pont akkoriban vettek be ötödiknek (azóta voltunk már hatan, heten, megint hatan, máshogy heten, és mostanában stabilizálódni látszik a hatos, a Sátán száma). Csakhogy ők sem érthettek meg, mert nekik sem mondtam el, mi zajlik odabent. Valószínűleg meg sem értették volna, csak annyit észleltek, hogy a verseim ellentmondanak annak, akit a személyemben megismertek.

Akkoriban sajátítottam el azt a hozzáállást, hogy "most sz*r, persze, de maradj csak a fenekeden, mert előbb-utóbb biztos vége lesz!" (ugye, "keep breathing, who knows what the tide could bring") Iskolám, a Ferences Gimnázium megfelelő terepnek bizonyult a gyakorlásra: kevés egyéb dolog volt, mint elviselni való, azt pedig, amit élvezhettem volna (Leó atya órái és Szilárd megkülönböztetett figyelme), egykedvűen fogadtam. A családnak se lehetett könnyű engem elviselni, bár nem tudom, ha ez a hatás (hatás? zuhanás, sokszor 360°-os fordulatok, egy teljes sebességgel pörgő helikopter-rotor minden gyengédségével) kimaradt volna az életemből, nem álltak volna elő ugyanilyen tünetek a szimpla kamaszkori depresszió okán. De legalább nem lázadtam, nem éreztem, hogy "jogom" lenne hozzá. Nem igazán tudtam, mit kezdjek az életemmel, harmadikos koromban még mindig nem tudtam, merre induljak érettségi után. Elmentem pályaválasztási tanácsadásra, ahol számos tesztet meg mifenét kellett kitöltenem (két novellát írtam, hatszáz kártyát osztályoztam szét aszerint, hogy inkább buszt vezetnék vagy zoknikat festenék egész életemben és Istenről vitatkoztam a pszichológusnővel, aki csak azért adott egy héten belül időpontot, mert már a felmondási idejét töltötte), többek között a (Mensában is használt) Raven-teszt egyszerűbb változatát is. Végül a nő kihúzta belőlem, hogy ha valamit muszáj lenne megjelölnöm, a Külkert mondanám, és közölte, hogy az jó, mert onnan még sokfelé mehetek. És azt a tanácsot adta, hogy ne legyek pedagógus. Egyszóval semmi haszna nem volt, mert annyit azért a Raven is mutathatott volna neki, hogy hülye az nem vagyok.

Tizenöt évesen volt egy rövid (két hónapos) kapcsolatom, mégis, amíg nem jött Carlos, senki nem döntötte meg ezt a rekordot. Miután ezzel az elsővel szakítottam, napra pontosan két évig semmi nem volt. De olyan szinten semmi, mint abszolút nulla fokon a verejtékcsepp. Mondom, napra pontosan két évre rá még rövidebb románcba keveredtem a vízóraleolvasónkkal, aki egyben költő is. Az ő bátyjáról derült ki, hogy Mensa-tag, legalábbis annak mondja magát. Ez volt az a lökés, ami végképp a Mensa felé terelt, mondván, ha ez a hólyag képes rá, akkor én is! És 2464-es időszámítással számolva nagyjából akkor, amikor CN felvonta budifalából készült vitorláját, elmentem IQ-tesztre. Annyira szerettem volna bejutni, mint még soha semmit az életben. Alig ugrottam meg a lécet, ha még sose láttam volna Raven-feladatokat, lehet, nem is sikerült volna.

2005 augusztus 16-án tülkölni kezdett a fejem fölött egy hajó, ami fel akart venni: megérkezett a Mensa-kártyám, és el mertem menni a Kék Rózsába (nem tudtam, hogy a kutya nem igazoltat, ha oda akarsz ülni a mensásokhoz). Csak előételt mertem enni (sertésszüzet salátaágyon), mert féltettem az alakomat, viszont rögtön egy rakás pasi közé kerültem (Zwackra, Fefére, Tibikére, Tájfunra emlékszem élénken), akik szívélyesen fogadtak, ritka volt a fiatal, facér, egyben tűrhető külsejű lány arrafelé. Másnap tábor volt, életem legjobb négy napja, és a nagy kavarodásban észre sem vettem, hogy vége van. Véget ért a négyéves elszigeteltség. Belepottyantam egy káprázatos emberkavalkádba, és mindenki kedves volt, érdeklődött irántam és tartott valamire. Időm se volt végiggondolni, mi minden változott meg bennem.

S most, hullámvölgyek és iszonyúan magas hullámhegyek után/közben itt vagyok, talizmán gyanánt egy lassan kétéves kapcsolat a nyakamban, és eddig a napig nem értettem, miért van lebegésérzésem. Egyre tisztábban látom, mit szeretnék, merre kéne mennem, és egyre inkább képes vagyok madártávlatból nézni erre a "pezsgésre", ami állítólag körülvesz, és egyre többet vagyok hajlandó nevetni magamon, meg azokon a dolgokon, amik általában aggasztanak.

És ma végre megértettem: nem vagyok semmivel sem kevesebb attól, hogy csak a lelkemben küzdöttem végig mindazt, amit CN (aki mellesleg, és ezt néha képes vagyok észben tartani, egy kitalált figura) a "valóságban" is. És azt is, hogy "utána" sem volt ő sem tökéletes, biztos ő is volt ideges, sőt hisztis, ugyanolyan volt, mint korábban, csak talán gyakrabban eszébe jutott, hogy most mi a jó fene baja van, amikor iccóver, na, értitek, szóval vége, de ez nem azt jelenti, hogy bárcsak elfelejteném, bár sose történt volna meg.

Meg hogy ilyesmiről az ember nem beszél, akkor is, ha már vége. Ugyanis senki sem szívesen képzeli el kedves, normális újdonsült ismerősét törődött, alultáplált testtel, elhanyagoltan, magából kifordultan. Nem tudom, rajtam ez mennyire látszott, de beszélni én se beszélek róla. Hogy írok, az más, de aki olvasta az egyéb írásaimat, pláne az akkori verseimet, annak nem lehet akkora meglepetés. Minden benne volt. Az égadta világon minden. Csak a kódot kellett ismerni hozzá, tudjátok, 2464.

Most mondjátok meg, nem ünnep az élet? Szorongatja valami a torkomat, motoszkál bennem valami, most kéne ugrálni egy hatalmasat, hogy túléltem, úgy jöttem ki belőle, ahogy szerettem volna, de ahogy el se tudtam volna képzelni. Mindig visszatérünk ugyanoda: AZ ÉLET DERMESZTŐ. Jövőre ugyanannak az elnökségnek leszek a tagja, aminek az a Bibiána nevű nő. Ő még nem biztos, de én már bent vagyok.

Hogy visszakanyarodjak a túlélőtáborhoz: tiszteletben tartom annyira a saját túlélői méltóságomat, hogy nem teszem ki magamat a fent vázolt történések fizikai manifesztációinak. Iccóver, tudjátok.