Hazatérés

Visszadátumozott síbejegyzés

jan. 26.

Indulás előtt megtalált minket egy magyar (mindkét jellemzője lényeges), aki nem akart hazafelé is 24 órát buszozni, és ugyan vinnénk már el. Húzódoztam, és végül úgy döntöttünk, nem vállalunk be egy vadidegent 16 órára, nem férnénk el kényelmesen, meg hát amúgy is (a kocsiban vicces terveket szőttünk helyette is arról, hogyan kábítana el mindhármunkat valami gázzal, miközben ő maszkot viselne, és átvenné a gépjármű fölött az irányítást...).

Ehhez képest az olasz-francia határon felvettünk két angol stoppost, és egészen Budapestig hoztuk őket. Egyáltalán nem fértünk el, minden cuccunk és kajánk a csomagtartóba került, ráadásul sietni kellett miattuk.

Csakhogy az egyiket Douglasnek hívták, és stopposok voltak, ha ez nem elég indok, akkor negyvenkét törölköző sem az. Nem mondom, hogy ők nem próbálkoztak gázokkal, de azok legalább természetes alapanyagból voltak.

Cambridge-i orvostanhallgatóknak mondták magukat, és a Charity Jailbreak nevű jótékonysági stopversenyben vettek részt. 36 óra alatt a lehető legmesszebbre kell eljutni úgy, hogy nem fizetnek az utazásért. A mindenkori rekord Japán. Ugye, repülőt is lehet stoppolni. Doug tavaly Calais-ig jutott, ami szerénynek mondható. Idén már sokkal jobb esélyekkel indul.

Zágrábig akartuk vinni őket, de ott kisült, hogy nem tragédia, ha nem 22:00-ra érnek Pestre, így hát elhoztuk őket végig. Többnyire Lébuci vezetett, de a horvátországi vicces kereszteződés így is nekem jutott. Ez egy H alakú példány, ahol persze a függőleges száraknak van elsőbbségük. Mi a jobb felső szárból a bal alsóba tartottunk, képzelhető, milyen esélyekkel.

A magyar határon is érdekes volt, nem volt két egyforma okmány: Carlos személyivel, én kék, Lébuci EU-s bordó útlevéllel, plusz még az angolok... a nevemen már a határőr is csak nevetni tudott.