Haza!!

Bejelentkezés Budapestről. Jelentem, két napja havazik, mint állat, pontosítok, mint kecses-szépséges fehér hattyú. Na és abból is a fiatalabb fajta, amelyik még pelyhes.

Utazásomról a következő leíró jellegű bekezdések jutnak az eszembe.

A buszom nagyon elit volt: a jegyek mellett most először ellenőrizték a személyazonosságot is (egy erősen pigmentált pasinak problémái is akadtak, mert nagycsaládos kedvezménnyel vette a jegyet és pechére egyedül volt), és felszálláskor adtak egy papírzacskót. Nem, nem az volt, amire gondoltok: sós mogyoró, palmitas (rétestésztából kialakított, patkó alakú süti), egy üveg víz, egy szalvéta és egy fülhallgató volt benne. Meg persze lehetett bele hányni is. Az ülés olyan volt, mint a japán légitársaságok pr-szpotjaiban: gombnyomásra emelkedő lábpárna, ergonomikus kényelem, pohártartó, hangerő- és csatornaváltási lehetőség. Ebből speciel egyet se vettem igénybe. A Gyerekjáték című film ment, hangja nem volt, de így legalább hallottam a Kiss FM-et (az összes spanyol sofőr örök kedvencét), és különben is, spanyol felirattal ment.

A metrózás nem hagyott mély nyomokat bennem, viszont a Pilates észrevétlen bivalyerejének újabb bizonyítékát vélem felfedezni abban, hogy nem voltam egészen biztos benne, hogy a bőröndöm túlsúlyos lesz, ugyanis annyival könnyebben emelgettem, mint decemberben a 22 kilósat! Aha, ahogy Maitaika elképzeli. Harmincegy kiló volt.

Arról pedig, hogy Barajas "laza reptér" (c/o Typhoon), annyit, hogy ha az a lazaság, hogy a csomagmérlegből látványosan ki van húzva a csatlakozó, három ATM-ből kettő nem működik, a bőröndfóliázó csak készpénzt fogad el, de neki különben is ebédideje van, az Iberia hatvanhat irodájából egyikre sincs kiírva, hogy ott milyen műveletet lehet elvégeztetni, persze lehet kártyával fizetni, ja de kérem elektronikussal nem... na szóval akkor csesszék meg a spanyol lazaságot, nem kérek belőle.

Vicces volt a reptéren hallani-látni a magyarokat. Mire végre (a járatunk plusz-mínusz tíz soros környezetében a budapestit írták ki utoljára) megtudtuk, melyik kapuhoz kell menni, a H 21 körül sűrűsödni kezdtek a Duty Free zacskók, bégető mobilok, szerelmi és szexuális életüket teljes nyíltsággal kitárgyaló csajok ("állandóan ellenőrizget, belép az iwiwembe, de nem adtam meg neki a jelszót, meghekkeli...").

A steward az első percben kiszúrt magának, ebből érdekes helyzetek kerekedtek, mert én ültem az ablaknál, és a szomszédommal, aki szintén nem volt közömbös az irányomban, folyton egyszerre kérdezték meg, hogy mit kérek. Eleinte próbáltam aludni, de fél szememet ugye nyitva kellett tartanom, nehogy lemaradjak a "comida ligera"-ról (szeptemberben még meleg kaját adtak, ennyire rosszul megy a Malévnek, hogy azóta már alkohol sincs, és csak egy szendvicsre telik??). Szomszédom feje folyton a vállam felé nyaklott, később kiderült, 20 órája utaznak, valahonnan Közép-Amerikából indultak. Őt első zavarodottságomban spanyolul hessentettem el a helyemről, ezért hiába olvastam a fedélzeti magazinnak tüntetően a magyar oldalát, csak később tisztáztuk a nemzetiségi kérdést.

Együtt vártunk a csomagra is: két ember, akinek mindig utoljára jön a bőröndje. Ugye ez olyan, mint a mindent taroló golyó meg a mindennek ellenálló oszlop: nem létezhetnek ugyanabban az univerzumban. Az átok megtört: az első harmadban voltunk. Azt hittem, majd megvár, mert amikor lekapta lepke (36 kilós) poggyászát, már az enyém is látótávolságban volt, de elköszönt. Meg is járta: kikapták a vámosok. Ha velem jött volna, tuti megússza, velem csak a biztonságiak szoktak szívózni.

Az este további része azzal telt, hogy töltöttem a kimerült raktárakat, úgy mint a "mamafőztje", "magyar alkohol", "vízipipafüst" és "szeretet" felirattal jelölteket. Valentin után egy nappal egy szál rózsát is kaptam, nem hervadóst. A párom ismer engem: egy doboz Raffaello felszínén szervírozta.