Beküldte Raya deBonel -
Csak úgy sorjáznak mostanában a spirituális élmények. Először a Hegyalján a felismerés, hogy én egy átlagos lány vagyok (persze nem, de kiindulási alapnak nagyságrendekkel jobb lesz, mint az eddigi "én más vagyok" attitűd, amiről már Erica Jong is megmondta, hogy biztos jele az átlagosságnak), a krisnások, Lacika, a legutóbb látott filmek, most pedig a free hug.
Pár hete egy ismeretlen ismerős révén bökte az orrom alá a Facebook a Happy Belváros nevű kezdeményezést, ami abból indul ki, hogy külföldön sokkal vidámabb a nagyvárosok kellős közepe: utcazenészek, performance-ok, és a lényeg: mosolygó emberek. Nagy közhely, de igaz: a morcos arcú, szürke emberek képesek kivirulni, ha valami színeset látnak. Olyasmit, ahol ingyen adják az energiát.
Minket is többen kérdeztek: mit kérünk érte? Miért csináljuk? Hát csak. Jó egy pár órára hülyét játszani, nézni, ahogy a félénkek tekintete gyorsan elrebben rólunk, ahogy az emberek ránk mosolyognak vagy kérdőn felhúzzák a szemöldöküket, ahogy egyesek már tárt karokkal fordulnak felénk, vagy csak annyit mondanak: "De aranyos!" (hál'isten a piszkos fantáziájú megjegyzéseket csak Nofra mesélte utólag).
Szóval a lényeg: végy egy papírt, írd rá, hogy "Ingyen ölelés - Free Hugs" (kezdetben nem árt egy társ, mert egyedül elég ciki, de később már nem számít), és hajrá neki a városnak. A Blaháról indultunk, végig a Nyugatihoz, aztán vissza, az Oktogontól végig az Andrássy úton a Gödörhöz, aztán az Astorián át vissza.
Kész szociológiai tanulmány egyébként. Be kell valljam, a csöves bácsik felé nem nagyon forgolódtunk a táblával, de egyébként nem tettünk kivételt. A Körúton viszonylag kevesen jöttek szembe, de azok sem voltak valami nyitottak. Egy brazil-francia párt, egy német családot, a New York Hotel lambé libériásait és néhány szájtátit tudtunk csak rávenni.
A Nyugatiban aztán végképp senki nem állt kötélnek, de külön meg kell említsem a pályaudvar előtti fagyizónál azt a valószínűleg meleg srácot, aki szintén a "jaj de édes vaaagy" mondattal búcsúzott, de azzal a jellegzetes hangsúllyal. Bent a vágányok között az volt a nagy attrakció, hogy a velünk lévő iaidós srácok rögtönzött kata-bemutatót tartottak, és még kiabáltak is hozzá, hogy hé meg hó. A rózsaszín parókás, talpig cosplayben (azaz mangának öltözve) lévő tizenéves csajszikkal azt lestük, mikor jönnek már oda a biztonságiak. Utána ők leszakadtak rólunk, biztos égőnek találták, hogy normálisan vagyunk öltözve. Onnan nézve végülis igazuk volt.
Tettünk egy kört az aluljáróban (rögtönzött társnőimnek ekkor tűnt fel, hogy "valaki követ minket", és csak másodszorra hitték el, hogy tényleg a pasim). Itt jöttem rá, hogy mélységes pszichológiai feladatom van: nem csak azt kell meglátnom, ha valaki kitárja a karját, hanem azt is, ha nagyon szeretné. Így öleltem meg elsőként egy nagyon duci eladólányt.
Aztán ahogy rákanyarodtunk az Andrássyra, érezhetően nyitottabbak lettek az emberek. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az anyagi gondok hiánya miatt. Az egyik burzsuj kávézó teraszán is odaintett magához egy srác. A kedvenceink viszont a spanyol turisták voltak, akik, miután felfogták, hogy voltaképpen "abrazos gratis"-t kínálunk, kacagva puszilgattak és ölelgettek meg. Utánuk egy francia csoport következett, sőt, az Opera előtt még egy törött ajtajú telefonfülke is betársult: nem hagyta becsukódni az ajtaját, mintha ő is ölelkezni akarna.
A Gödörben volt, aki egyenesen jelentkezett a free hug-jáért, a Deák téren pedig hátulról támadtak. Két lány olyan morcnak nézett ki, hogy azt hittem, esélytelen, de egy pillanat alatt elmosolyodtak. Kiderült, hogy turistanemmagyar, és mivel én tudtam a legjobban angolul hármunk közül, én kezdtem beszélgetni velük. Kiderült, hogy kaliforniaiak, és a Golgota Keresztény Közösség nevében osztogatnak gumikarkötőket, szórólapokat és hitet. Megkérdezték, hiszek-e Istenben (igen, csak nem szeretem így hívni), Jézusban (azzal a fenntartással, hogy igazából Brian sztorija történt meg vele, igen), a mennyországban (igen, de azon már elcsodálkoztak, hogy a pokolban miért nem, és kénytelen voltam elismerni, hogy kissé naiv és sajátos a világnézetem). A legaranyosabb az volt, amikor azt mondták, ha elhiszem a szemtanúk beszámolója alapján, hogy George Washington létezett, háborúzott stb, akkor azt is el kell hinnem, hogy Jézus csodákat tett. Nem igazán értettem, hogy valóságtartalom szempontjából hogy sorolódik egymás mellé a meggyfa kivágása és a fügefa kiszárítása, de oké, ez hit kérdése, csak akkor ne mondják, hogy tudomány.
Egy másik lány is megtalált, ő már magyar ízekkel, sötét múltjának és ragyogó jelenének kontrasztjával pengette szívem húrjait. Meg akarta adni a számát is, de úgy éreztem, kapcsolatunk korai szakaszában ez még nem lenne helyénvaló, és közöltem is vele, hogy hamarabb állítok be személyesen a bibliaórájukra, mint hogy felhívjam. Azért jólesett a sajnálata, amiért a suli "eltávolított" Istentől, bár én nem érzem ezt akkora tragédiának, ráadásul szabad akaratomból bármikor megváltoztathattam volna ezt a távolságot. Hogy épp most lett rá igényem? Ez még nem jelenti azt, hogy mindenképpen keresni akarok valami pótlékot a vasárnapi templomba járás helyett. Ezt nem értettem soha: ha a személyes, élő istenkapcsolatról szól, akkor miért van szükség közösségre, gyűlésekre, pásztorokra?
Na persze ha nem lett volna, akkor nem lenne Sixtusi-kápolna, Requiem, éjféli mise, Legyetek jók, ha tudtok, és a XX. századi magyar költőknek nem nagyon lett volna miről írniuk. (Említettem már, hogy imádom a dolgokat felháborító mértékben leegyszerűsíteni?)
Hirtelen váltással visszakanyarodva az ölelgetéshez: észrevétlenül belém lopózott valami jókedv, annyira vigyorogtam, hogy a végére már az agyalapom is megfájdult. Nem gondoltam, hogy egyáltalán nem fog gondot okozni, hogy így behatoljak mások intimszférájába. Eddig, asszem, nem mentem volna oda, ha az utcán ilyet látok. Féltem volna, hogy ki- vagy elrabolnak, vagy hogy - ez most kicsit fura lesz - ők maguk is cikinek tartják, amit csinálnak, ezért azt is, aki odamegy hozzájuk.
És hogy hogy megy mindez külföldön? Valladolidban egyes perverzek kipróbálták, lehet, hogy majd én is szervezek ilyet Strasbourgban. Mindenképp csak ajánlani tudom, még a zord Budapesten is megdöbbentően jó élmény.