Beküldte Raya deBonel -
Mostanság csupa olyan ételt készítek, amitől Nick biztos megnyalná a tíz ujját. Hogy a valóságban is-e, azt nem tudom, de nyelvészetileg tuti: az a fordítástanár, aki olyan szövegeket adott fel a zh-ban, amik a magyar ünneplési szokásokról, meg a szódavízről szólnak (Jedlik Ányos betétekkel), örömét lelné a "székelykáposzta" és a "bejgli" boncolgatásában. Utóbbiban egyébként én is, mindazok a sütemények, amelyeknek világosan látható szerkezete van (vö. kakaós csiga, pogácsa, nápolyi), nálam elemeikre bontva végzik.
Ami most barnul a sütőmben, az viszont kilóg a sorból: pumpkinban az angolok és főleg az amerikaiak sokkal bátrabbak, mint a magyarok, nem kapják fel a fejüket egy pumpkin cookie hallatán sem. Márpedig éppen erre vállalkoztam. Nofra, gondolom, "kis pacsni sütinek" fogja bélyegezni ezt is, mint valladolidi próbálkozásomat. Pedig részben ő ihletett arra, hogy beírjam a gugliba a "sütőtök cookie" kifejezést: ő, velem ellentétben, egyszerű, megsütött állapotában (ahogy, vagy inkább amely célból a természet megadta) is képes elfogyasztani.
Két adagot már sikerült odaégetnem. Nem aggaszt különösebben, ugyanis annyi tészta lett, hogy szerintem éjfélig sütni fogok. Ráadásul amíg be nem fejezem, enni sem tudok: a massza a salátástálban figyel.
Miért is van az az ősi leosztás, hogy a nő szakadtra stresszeli magát, hogy jó lesz-e, amit főz, a férfi pedig nyugtatgatja, hogy minden rendben lesz, és nem az a lényeg, hogy egy egész pici rákkeltő része se legyen a menünek? Az a nő pedig, aki alapból nem aggódik ezen, trehány, gondatlan és hiányoznak belőle az etetési ösztönök?
Fenti bekezdés törlendő, a harmadik adag tökéletesen sikerült. Fahéj illata lengi be a konyhát, a távolban egy kórus halkan rákezdi a Csendes éjt.