Beküldte Raya deBonel -
Jóanyám tegnap azt vágta az agyamhoz, hogy szerelemfüggő vagyok, mindezt azért, mert eppicit lekéstem az éjfélig szabott határidőt. Nyilván, mérgében mondta, és ugyanúgy nem fogom komolyan venni, mint azt, hogy akkor mostantól tízre járjak haza, de akkor is.
Elgondolkoztam azon, hogy tényleg-e. Függőség az, ha ragaszkodom valakihez? Ha nem veszem észre, hogy kihasznál, és csak győzködöm magam, hogy de micsoda szerelem ez a mienk, akkor igen, függőség. Ha nem látok a szememtől, hogy mennyire nem hozzám való, és képtelen vagyok otthagyni, az is függőség. De pusztán az, hogy amint lehet, rohanok hozzá, és nem várom meg keresztbe tett karral-lábbal, mint egy rendes halvérű úrisellő, hogy ő hívjon engem, az szerintem más kategória.
Ha iszik valaki, nyilván tisztában van vele, hogy ez káros, ennek ellenére iszik, mert kell neki. Én nem tudom, nem tudhatom megítélni, hogy egy kapcsolat jó lesz-e nekem, jól végződik-e, vagy nem. Viszont úgy kell élnem, úgy kell a jelent megélnem, hogy nem foglalkozom a dolgok végkimenetelével. Másként nem is tudnám. Persze, néha felmerül bennem, milyen fájdalmas lesz egy szakítás után visszaemlékezni arra, amikor az esküvőnket tervezgettük, de ez olyan probléma, amire már Stephen King is azt írta: "Andy válasza a második felvetésre nem lehetett más, mint hogy a pokolba vele!" Ha szerelmes az ember, akkor csináljon úgy, mintha nem létezne elhidegülés, szerelem kialvása, hűtlenség, megszokás, és az a seregnyi dolog, amibe egy szerelem bele szokott bukni.
Másfelől. Ha egyedül volnék a világban (amit nem bírnék elviselni, annak ellenére, hogy néha, és gyakrabban, mint másoknak, szükségem van egyedüllétre), senki nem befolyásolná a kedvemet. Azzal, hogy valaki fontos nekem, megengedem neki, hogy megfordítsa a hangulatomat, és bizony ez egy 360 fokban mozdítható szabályzógomb. Megér-e egy ember közelsége annyit, hogy akár le is törjön néha? Hogy egy szavától a padlón legyek? Lehet ezt kizárólag attól függővé tenni, hogy milyen arányban boldogít és szomorít el? Hiszen az folyton változik. Egy katasztrofális első randi után nyilván nem kap az ember második esélyt, pedig ki tudja, mi lett volna belőle. Egyszóval: ez megint egy olyan dolog, amit érzésre kell csinálni.
Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, márpedig most ebben a szakaszomban vagyok. Áltathattam én magam kezdetben azzal, hogy éljük a saját életünket, csak épp jó nekünk együtt... nem lehet. Ha reggelente úgy öltözöm fel, hogy ha esetleg találkozunk, jól nézzek ki, akkor már nem vagyok független. Tehát akkor függő vagyok. Pedig nem is feltétlenül várom, pláne nem várom el, de akkor is, a gondolat ott van.
Jelenleg nem bánom, akármilyen helyzetben vagyok is. Egyrészt nem lehet mindig óvatosnak lenni, legalább egyszer mindenkinek kijár, hogy megégesse magát. Másfelől pedig ugye tudjuk, ha a lepényhal már ki is szenvedett a parton, akad még, aki ficánkol...
Örülök, hogy leírhattam ezt, már attól féltem, hogy a blogomban se merek őszinte lenni miatta. Mert nem csak hogy néz, de igencsak bele is szól. Hát igen, erre mondják, hogy tökéletesen uralni a rólad szóló kommunikációt nem lehet.