Beküldte Raya deBonel -
Egy francot! Nem tudom, ki találta ki ezt a hülyeséget, de biztos nem az emberi életre vonatkozott!
Legalábbis, nálam, mostanában a mély fecseg, a felszín pedig teljesen semleges. Mintha a forró út felett rezgő levegőn át nézném a világot. Tudatában vagyok, hogy valami van ott, valami... munka? pénz? "barátok"? és ennek sokkal finomabb kategóriái, úgy mint "egészséges táplálkozás", "az ellenkező nem", illetve "minél több idegen nyelv minél tökéletesebb elsajátítása". Remélem, mindenki, aki olvas, rájött már, hogy az élet nem ezekről szól.
Lassan 10 éve annak, hogy rájöttem, mi az, amit az előző 14 évben kerestem, amiről azt hittem, a felnőttek titka, és egyszer majd nekem is elmondják. Nagyjából annyi, hogy az, amitől az egésznek értelme van, a mélységben zajlik, 3D-ben, Dolby Surrounddal, színesben-szagosban (tényleg, miért nem lehet egy ízt rögzíteni úgy, ahogy egy hangot? például a szíriai sóletet vagy a ma főzött narancsos-karamellás halavát? na jó, abbahagyom, Grenouille is így kezdte A parfümben), és a legritkább esetben van magyar (vagy akármilyen) hangja. A felszínen van mindaz, amit fentebb említettem.
Az ember nem tud másként élni, mint hogy a mélységet időről időre elfelejti, figyelmen kívül hagyja, csak trappol rajta vidáman: más néven "éli az életét". Azonban ott lent van valami, ami nem csak vonzza, de táplálja is. Ha túl sokáig él nélküle, elsekélyesedik. Elfelejti, hogy vándor- avagy zarándokúton nem fontos a külcsín. Elfelejti, hogy a barátaival nem érdekek, közös múlt, megszokás köti össze: a kötelékek a felszín alatt vannak, teljességgel láthatatlanul, amíg az ember fel nem emeli az álcát, hogy kibogozza szövevényes kapcsolatait, amik egyébként, minél mélyebbre megyünk, annál egyszerűbbek lesznek. Minél lejjebb merülsz, annál kevesebb "gyökér" marad. A végén, a legalján, ott van az egyetlenegy válasz, amiért élsz. Aki megtalálja, gyanítom, sose emelkedik fel többet.
Én ma megint tettem egy lépést befelé. Testemen magasabbra kúszott a felszín hideg érintése. Vagy csak képzelem az egészet, és összkomfortos tengeralattjáróban kíváncsiskodom a saját lelkemben? Túl olcsón tanulok? Minél lejjebb jutok, annál több választ ismerek, és annál kevésbé érdekelnek a kérdések.
Azért ma felmerült egy: az egyensúlyozás a saját és a mások kénye-kedve között. Mindig azt gondoltam, hogy ha meg akarok szerezni valamit, azért dolgoznom, sőt, szenvednem kell. A néha feltörő rossz érzés jelzi, hogy jó úton vagyok. Ma pedig az jutott eszembe: miért tegyem azt, ami nekem nem jó? Miért? De hiszen aki csak azt hajlandó megtenni, amihez kedve van, az egyrészt elmulasztja az élet értelmét, másrészt baromi egoista, harmadrészt sosem ízlelheti meg a szeretetet, sem barátságban, sem párkapcsolatban! Megint itt a kérdés: elmasírozhatok-e az áldozatvállalás kicsiny tengerszeme mellett, élhetem-e felhőtlen életemet a felszínen? Vagy, mint Ford Prefect, egyszerűen képzeljem magam citromnak, és hagyjam, hogy a tó meggyőzzön, hogy ő valójában gin-tonic?