Beküldte Raya deBonel -
Egyszer fogok írni valamit, aminek az lesz a címe, hogy A falka törvényei.
Végre tegnap olyan afterparty volt, amilyet én szeretek. Tök mindegy, hogy a helyszín az SM, senki-nem-kötöz-ki-senkit (még ha azt is mondja, hogy Jehova, csak Mariann kötöz mégis, de ő is csak a punk plüssmackót a ketrecben, mert a fél keze kijött a bilincsből, és már a nyelve hegyén volt, hogy "Hülyék, előbb a lábamat!"), továbbá könyökbőnye. Szóval beszélgettünk, sokat és hevesen, a szekvenciális monogámiáról, a megcsalós monogámiáról, a háromhavi monogámiáról meg a két első csókunkról. Igazából szerintem három volt abból is, de én az egyiket nem tartom számon, Nofra meg a másikat. Már nem is férnének el, ha mindegyiket a szánkon tartanánk.
És gyakorlatilag jól szemrehánytunk egy olyan szabály megszegéséért, amiről nem is tudtuk, hogy létezik.
Most azzal tetszett előjönni a jónép, hogy a hűség ugyanolyan adottság, mint az intelligencia... na ne már! Mondjuk annyiban igaz lehet a történet, hogy az első három évben még lehet valamit tenni a fejlesztéséért, utána már nem sokat... bár az sem igaz. Szerintem igenis akaraterő és motiváció kérdése, mint ahogy az is, mennyire vagyok szorgalmas mondjuk egy idegen nyelv elsajátításában. Olyan nincs, hogy "de elcsábított". Mindenre lehet nemet mondani, kérdés, hogy az adott kapcsolatod ér-e annyit, hogy emiatt lemondj bármiről is. Mert ha nem, akkor az én felfogásomban jobb odébbállni, mert akkor már nem csak a párod előtt lealibizhető idődben elérhető példányokat (ráadásul a gátlástalanabbját, amelyik foglaltan is szóbaáll veled) pörgetheted végig, hanem kedvedre vadászhatsz.
Nőtársaimat pedig legszívesebben összefognám egy véd-és dacszövetségben, miszerint el a kezekkel a foglalt pasiktól! Ha ezt mindenki betartaná, nem csak sok fájdalomtól kímélné meg saját magát (elhagyott nők és ígérgetés után pofára ejtett szeretők), hanem előbb-utóbb a pasik is rászoknának a tisztességes viselkedésre: jelesül, hogy nem lehet egyszerre nyugodt családi életet élni és Casanovaként vadászni! Ha már nem elégít ki teljesen és tökéletesen egy nő, akkor hagyd ott, ha pedig 40 évesen rájössz, hogy senki mellett nem tudsz megmaradni, talán magadban kezded keresni a hibát! Idealista vagyok, baj? Tudom, hogy szép számmal vannak nők is, akik nem kérnének az egyezményemből. Mert izgatja őket, hogy kimozdítsanak egy "elkelt" hímet (hm, és amikor majd mellőled mozdítják ki?), vagy - ahogy Nofra mondta - vannak olyanok is, akik nem akarnak tartós kapcsolatot. De nem lehet akármikor kiszállni? Miért kell ehhez olyan, aki mellett garantáltan csak szerető lehetsz?
Érdekes volt még, hogy Béka szerint például a férfiak azért ilyenek, mert régebben hatalmuk volt a nő fölött, az eltartásért cserébe megkapták azt, hogy az ő szavuk dönt, mostanra pedig ez eltűnt, emancipálódtunk. De kérdem én, ilyen szánalmasak lennének a férfiak? Csak abban a kapcsolatban szeretnek megmaradni, ahol ők lehetnek a kakasok a szemétdombon? Asszem, ezzel már el is mondtam a véleményemet az ilyet házasságokról.
Előkerült viszont egy olyan szempont, amit végre érvnek érzek ebben a vitában: minden embertől lehet tanulni, és úgy fejlődünk, ha nem töltünk éveket ugyanazzal, hanem amint megtanultunk tőle mindent, váltunk. Talán szerencsém van - talán pont ez a pechem. Nem vonz a hűtlenkedős játék, mert örömmel fedezek fel a páromban valami újat, vagy olyat, amit már hónapok óta nem csillogtatott, és beleszeretek újra meg újra. Én tőle, vele tanulok. Van még mit. Szerintem lesz is. Még egy pár évtizedig...