Extrovertált

Jó sokáig azt gondoltam magamról, hogy introvertált vagyok. Elvégre mennyivel menőbb, ha a hihetetlenül gazdag belső világomat nem adom ki akárkinek, na meg kényelmesebb is arra fogni a népszerűtlenséget, hogy "naná, azért, mert nem hagyom magam megismerni". Nehezebb bevallani, hogy a jó francot: nincs ott semmi megismernivaló.

Igazából mindig "másokban mostam meg arcomat", másokban tükröződve láttam magamat olyannak, amilyen vagyok (vagy csak könnyebb volt elfogadni azt, amilyennek ők a szalonképessé tett változatomat látták). A mai napig akkor szokott helyre kerülni a sok felfújt álproblémám, amikor a barátaimmal (szokjuk, szokjuk) vagyok, akkor is, ha nem beszéljük meg.

Aztán rá kellett hogy jöjjek: a céljaim sem belülről fakadnak. Az egy dolog, hogy baromi nehezen vetkőztem le a szülői elvárásoknak való megfelelést (közben meg olyan sikeresen interiorizáltam a szabályokat, hogy eszembe sem jutna a munka miatt otthagyni az egyetemet, McDonald'sba járni vagy ügyeskedni az autószerelőnél), de hogy magamtól semmit se tudjak kitalálni, amihez kedvem lenne, az már kezd cikis lenni.

Meglátok valakit, aki mondjuk hastáncol, és megirigylem tőle. Hál'isten most már kezdek ott tartani, hogy nem elkezdek fújni a hastáncosokra, hogy micsoda magamutogató ribancok, hanem megemberelem magam és elmegyek én is táncolni. Más kérdés, hogy azokra ugyanúgy fújok, akik kövéren is élvezik azt, hogy mutogatják a rengő hasukat, nekem az nem menne.

Múlt héten meg láttam egy csajt oboázni (nem röhög), és az is nagyon megtetszett, úgyhogy most a krisnás főzőtanfolyam mellé ez is be van tervezve a van-időm-meghalni típusú időszakokra.

Egyszer a Rózsában brillírozott azzal valaki, hogy színek szerint személyiségcsoportokba sorolt minket. Én sárga lettem, vagyis befolyásoló, Nofra is (mondjuk nála tévedett az ürge, csak véletlenül volt sárga ingben). Ez is extrovertált típus, amin akkor meglepődtem, de kénytelen voltam rájönni, hogy igaza van. Úgyhogy most már tudományosan is igazolt, hogy kifelé élek.