Beküldte Raya deBonel -
Tegnap, mint derült égből szivárvány, hívott fel egy volt hungarovoxos csoporttárs, aki emlékezett rá, hogy én nagyképűen azt állítottam, hogy tudok franciául. Megnyugtatott, hogy a középfokú nyelvvizsgám teljesen elég (különben is, a szótár a barátom, olyan szavakat tanultam, mint üllő, vakond, vécécsésze és nagykabát), egy meséről van szó. Kiderült, hogy tizenhat részt kellene lefordítani, de én a kalózutazás miatt a fele alól felmentést kapok. Viszont velem fog kezdődni a sorozat.
Biciklis távmunkás vagyok, irány a Soproni út. Hát, ahol a Heti hetest is tartják címileg, egy közönséges családi ház, de valójában médiabirodalom... Edda-aranylemezek lógtak a falon, csak lestem!
Dagasztotta az egómat rendesen, hogy amíg ott ültem (másfél órát vártam a dvd-mre), hatszor hallottam rám való hivatkozásban, hogy „a dramaturg”. A velem foglalkozó hölgy biztos nem tudta, hogy ez az első munkám. Nem is nagyon érdekelt senkit, ki vagyok-mi vagyok, tudok-e egyáltalán Diderot ékes nyelvén, és nem futok-e el az első nyolc résszel meg az útközben felszedett pletykákkal (egyébként kívánok magamnak még sok ilyen ücsörgést, jobban beavat a szakmába, mint tíz fordítás).
Azóta, valahányszor sikerül kiprovokálnom, hogy megkérdezzék, mi az a munka, amire (ál)fájdalmas arccal, valójában büszkeségtől dagadva hivatkozom, erősen koncentrálnom kell, nehogy azt mondjam: „Stan és Pan”. Amúgy csak a szokásos gyerekmese, „zombikérlek, ne nyomd ki a szemem”, „gennyesfejű élőhalott”, „vécécsészelé” meg ilyenek röpködnek, mint megszólítás, folyton gyepálják egymást és minden epizód elején valaki nagyon önző, pedig együtt élő, sok megpróbáltatáson átment barátokról van szó.
Azért ez egy remek lehetőség a fogékony ifjúság lelkének apolgatására: például a szemgolyó énnálam nem „oszladozik”, hanem „vérben forog”. Lehet, hogy a francia gyerekek többet láttak már, mint a magyarok?
Igyekszem továbbá választékos hangulatfestő szavakkal megteremteni igényes magyar nyelvérzékük alapjait. Nincsenek illúzióim, de az tény, hogy hiába vannak remek íróink és műfordítóink, a panelgyereket igenis a tévé neveli és nem a könyv. Ha nem fog suksükölni, akkor az sokkal inkább szegény lógó nyelvű szinkrondramaturgok munkájának eredménye, mint a tanítónénié, aki ilyenkor lóbázza a lábát (ide lőjetek).
Hétperces epizódjaim szintidejét a kezdeti, keserves, riasztó két óráról sikerült a felére redukálni, így elérhetővé váltak olyan szórakozások, mint amilyenről a következő bejegyzésben is szó lesz.