Beküldte Raya deBonel -
Megjöttem, anyagilag kivérezve, ám tokától bokáig felruházva. És a legjobb, hogy kaptunk Ariel mosóport.
Most, hogy a lényeget már tudjátok, talán értékelitek az olyan jellegű finomságokat is, hogy lett fekete boleróm, lapos sarkú GEOX cipőm, Desigual szoknyám, jól álló napszemüvegem, néztünk Hundertwassert, ettünk almás rétest, hallgattunk operavetítést a Rathausplatzon és ráfizettük a (frissen vett) gatyáinkat a parkolásra - ahogy azt Bécsben szokás.
Uncsitesóval azért jó vásárolni, mert ruhákon egész biztos nem veszünk össze (ahogy egyébként pasikon se). Ő inkább be akar olvadni a tömegbe, én meg inkább kitűnni. A családi orral megverve szerintem neki nehezebb dolga van. Azért ő is vett egy Desigual-szoknyát, amiben én rettenetes oszlop voltam, és cserébe talált nekem egy élénkvörös pulcsit a Mangóban, ami meg rajta állt szörnyen.
Hedonizmusban nagyjából partnerek vagyunk. Elvileg ő ugyan fogyózik, de a Naschmarkton a levendulás-korianderes-édesköményes-kakukkfüves (ez még ugyanaz) sajtnak ő sem tudott ellenállni. Végül sárgadinnyével meg mogyoróval pusztítottuk el, kétdekás Asti pezsgőt kortyolgatva hozzá.
A városnézős napokat lazára vettük. Hundertwasser közös szenvedélyünk, ugyan Uncsitesó nemrég olvasott róla egy könyvet, és kicsit kiábrándult a meztelen képek miatt (újabb bizonyíték, hogy az ujjak hosszának semmi köze a férfi egyéb méreteihez), de elég pár óra a Kunsthausban, és a lélek elcsitul. Néha elfog a kísértés, hogy jó lenne egy festővel járni (nem mintha sorban állnának), mert biztos csinálna rólam képet, de biztos nem Hundertwasser barátunk lenne a befutó, ő egy megszállott zseni volt. Nagyon fura, hogy még bőven élt, sőt festett, amikor már én is (mármint hogy éltem; művészi tevékenységünket inkább nem vetném össze).
Kicsit összeszólalkoztunk azon, hogy kell-e egy festőnek tudni normális portrét meg tájképet csinálni ahhoz, hogy utána joga legyen óvodás színvonalú pacnikhoz, de ahhoz képest, hogy konkrétan erőműveket, lakóparkokat és múzeumokat tervezett úgy, hogy az építészethez nem is konyított, ez még semmi. És 17 évesen egész jó akvarelleket csinált tulajdonképpen.
Kulturálódás után a Naschmarktra vettük az irányt. Lett friss, illetve porított citromfüvem, és sumákom (Az Anacardiaceae családba, a Rhus nembe, vagy annak rokon nemeibe tartozó kb. 250 virágos növényfaj egyike. Világszerte, főleg Afrika és Észak-Amerika szubtrópusi és mérsékelt éghajlatú régióiban terem. A Rhus nembe tartozó fajok bogyói megőrölve savanykás ízű, mélyvörös vagy lila port adnak, amelyet a közel-keleti konyha saláták vagy húsok ízesítésére használ. Az araboknál a mezze ételek, például a hummusz köreteként, a levantei övezetben pedig saláták kiegészítőjeként szolgál. Az iráni (perzsa és kurd) konyha rizs vagy kebab ízesítésére használja. A törökök a kebab és a lahmacun mellé adott salátához keverik.- Wikipédia). J-nek meg hoztam csokit, bár jót nehéz volt olyat, amit szeret.
Este pedig kimentünk a Rathausplatzra, ahol a Pillangókisasszonyt vetítették Plácido Domingóval, Herbert von Karajan rendezésében. Operafilm volt a javából, Pinkerton pólóban whiskyzett Sharpless-szel, meg ilyenek. Felirat nélkül annyira nem kötött le, de az ötlet nem rossz. Kíváncsi vagyok, Pesten vajon hányan mennének el egy ilyen koncertre.
Az is érdekes volt, ahol laktunk. Apartmanhotelnek volt aposztrofálva, ez annyit jelentett, hogy voltak evőeszközök, vízforraló meg ilyesmik. Elvileg 6-ig lehetett becsekkolni, fél 6-kor hívtak, de épp vezettem, így aztán arra értünk oda, hogy a recepción nincs senki. Egy cseh párral közösen kitaláltuk, hogy felhívjuk az ajtóra tűzött névjegykártyán látható számot. Kedves volt a csaj, angolul is tudott, elmagyarázta, hogy kulcs a lábtörlő alatt, holnap reggel látjuk egymást. Ráadásul 4 ágyas szobát kaptunk, mert már csak az volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy előtér, fürdőszoba, táncterem méretű nappali, szoknyás disznóval meg egyéb avantgárd bútorokkal, aztán még egy hálószoba. És még wifijük is volt, bár csak második nap vettem észre, hogy mi célt szolgál a kis kerek papír az asztalon (azon volt a kód).
Még a mosópor sztoriját elmesélem. Jóanyám már februárban is szeretett volna, mert valakitől azt hallotta, hogy az osztrákoknak még mosóporból is jobbat adnak el, mint nekünk, szegény balkániaknak (ez vlsz. csak a kognitív disszonancia redukciója, ha tudod, hogy valami "nyugati", hajlamos vagy jobbnak értékelni). Namármost, akkor hétvégén mentünk, esélytelen volt találni nyitva tartó szupermarketet abban az országban, ahol a pénztárosoknak is vannak jogaik. Most viszont szabad a pálya, tényleg minden nyitva volt, csak éppen hol a fehérhez való Ariel volt akciós, hol meg a színeshez való folyékony.
Már kezdtem kétségbeesni, amikor eszünkbe jutott, hogy az autópálya mellett biztos vannak bevásárlóközpontok. Vannak tényleg, de csak a kevés beavatottnak, akik tudják, hogy melyik facsoport mögött rejtőzik az Eurospar, mert a pályáról egész addig nem lehet látni, amíg el nem hagytad a lejáratot, tábla meg nincsen.
Parndorfban van ugyan egy Hofer, de ott csak saját márkás gagyit árultak, azzal nem mertem hazaállítani, nem is azért, mert akkor Jóanyám nem mosna, hanem mert a csalódott arckifejezése, amivel azt jelzi, hogy "még erre se voltál képes, ezért etettelek-ruháztalak 24 évig", sokkal rosszabb, mint bármi, amit az adott szituációban mondana (az legfeljebb az "á, nem számít, lényeg, hogy jól éreztétek magatokat"-ig terjed).
Viszont az outletben volt egy kávézó, abban pedig egy magyar pincér. Innentől minden olyan volt, mint egy álom, elmondta, merre találunk egy Merkurt, úgy belelendült, hogy még tömény, illetve papíráru vásárlására is fel akart tüzelni minket.
A Merkurban pedig (ilyenkor szoktak az animációs filmekben angyalok elkezdeni zümmögni halkan, és enyhe dicsfény vibrálja körül az adott tárgyat) már a pénztártól látszottak a feltornyozott, tízkilós, akciós színes Arielek. Uncsitesónak közben eszébe jutott, hogy nincs otthon klópapír, az is ott volt mellette, levett egy csomaggal. Mondom, hozzunk kocsit, érdemes lenne körülnézni. Egész addig jött mellettem félszívvel, amíg ki nem szúrta 3 euróért az extra méretű ananászokat. Én vettem még wasabis sajtot, a kedvenc diós-gorgonzolásomat meg egy kis Morbier-t, és persze 4,5 euróért az egykilós sósmogyit sem lehetett otthagyni.
Ezután indítványoztam némi zenét, és Ska-P-re buliztunk "Van Ariel mosópor!" - felkiáltással.