Ebéd sznobéknál

Hosszú, fáradságos, kétórás ebédelés után tért vissza a komplett Jogi és Regisztrációs Osztály, kiegészülve német vendégünkkel, akinek kedvéért magunkra vettük azt a flancot, hogy nem a munkahelyi hűtőből kivett, fagyisdobozos kaját melegítettük fel a munkahelyi mikróban, hogy aztán a munkahelyi gépünk monitorját folyamatosan bámulva, munkahelyi villával megegyük, és nem is a másfél saroknyira lévő Mr. Lee nevű műintézményben kanalaztuk be a betevő szecsuánit, hanem asztalt foglaltunk egy Liszt Ferenc téri étteremben. Ráadásul a Menza nevűben... nomen est omen?

Ez csak akkor lenne helytálló, ha a gittegyleti tagok is hibátlan megjelenésűek, adott kontextusban korrektek, mégis irritálóan sznobok és közönyösek lennének. A hely gyönyörű, tágas, tagolt, ízléses... a padok és az étlap táblás csokira emlékeztet, az ablakon körben evőeszközöket, illetve a hely jelképének számító piros méhkaslámpát ábrázoló matricacsík. A pincérek nadrágtartót hordanak, egyikükön Tisza cipőt pillantok meg.

Az étlap eleinte szimpatikus: jót vigyorgok a "marhapofa" tételen mint napi ajánlaton (angolul "cheek", már zakatol is a fülemben: "we are the cheeky girls, we are the cheeky girls, you are the cheeky boys...", vajon ez a szám is marhákról szólt?), de arcomra fagy a mosoly, ahogy szemembe szökik a "vadnyúl vadasan"... Egyből vágóhídi hangulatom lesz.

Bár a vágósúly még messze, az ott töltött két óra alatt nem is jutok hozzá közelebb. Többen napi ajánlatot kérnek, engem kicsit riaszt a hideg gyümölcsleves, miközben kint lógnak a mínuszok, így inkább sült kecskesajtot kérek zöldsalátával, hozzá három deci szódát. Nem készültem ugyanis annyi készpénzzel, hogy valami normálisabb italt is megfizessek, a Sodexo-jegyet pedig nem fogadják el. Itt már érzem a pincér finom megvetését, ám váratlan módon a társaság is felsorakozik mögém. Hacsak nem olvas valamelyikük (akinek meglehet rólam a véleménye, hogy két óra léha elpocsékolása után nincs fontosabb dolgom, mint mindezt megírni blogban; erre az esetre közlöm, hogy amióta visszajöttünk, egy repjegyet és egy szállodát azért foglaltam), sose fogom megtudni, hogy ők is sokallták az italárakat, vagy tényleg a szódát szeretik. Mindenesetre ennek annyi lett az eredménye, hogy innentől kezdve már mindannyiunkat kispénzű páriaként kezelnek. Pedig látjuk, hogy azért tudnak ők, ha akarnak: a két feltöltött szájú szőke "színésznőt" és az általunk médiaalkalmazottként azonosított urat például körberajongják.

A levesek még tisztességes időben megérkeznek, és a tesztközönség szerint finomak is, bár a petrezselymes olaj némileg meglepetésként éri külföldi vendégünket, ugyanis szabályos buborékok formájában úszkál a karfiolkrémleves felszínén. A másodikra azonban ren-ge-te-get kell várni. Már gyanakszom, hogy addig éheztetnek, ameddig már a kelkáposztafőzelékig bármit boldogan fogadnék, ami kitölti a gyomromat, de a kihozott étel jó. A kecskesajtot mézes dióval bolondították meg, finoman pirított fehér és barna bagettszeletek járnak hozzá. A saláta kellően kis darabokban keveredik a helyes kis koktélparadicsomokkal. A napi menü turpisságát is felfedezzük: olyannyira száraz a párizsias csirke rizzsel, hogy az ember nem ússza meg a szódával, kénytelen hozzá salátát kérni.

No de az igazi kabaré a végjátékban alakul ki. Először el akarják vinni az egyik tányért, amiből a gazdája még villával a kezében csemegézik. Aztán egyikünk kér egy kávét, amikor is a pincér gyorsan elrohan, nehogy mások is kérhessenek. Aztán visszatér, ekkor már a többiek is szemfülesebbek. Egyvalaki mégis kimarad. A harmadik körben már kissé idegesen kérdezi, hogy kérhet-e ő is. Meg is lesz a jutalma: a kávét már egy "szívesen"-nel tálalva érkezik. Az úri közönség forgatja a szemét.

Lenne egy jó tanácsom az ilyen és ehhez hasonló helyekhez: ne nézzék ki azokat, akiknek csak a kicsire van pénzük, mert az ilyesmit gazdag korukban sem felejtik el! A blogszféra hatalmát pedig jobb nem alábecsülni. ;-)