Beküldte Raya deBonel -
Ma először is megkíséreltem átmenni Németországba, nem sok sikerrel. Alapvetően egy futtában "befényképezett" címet kerestem, ami valamiért Miókában és a Google Maps-ben sem szerepelt. Aztán kiderült, hogy ahová én mennék, az már nem is Strasbourg, hanem Illkirch nevű szomszédja.
Nekiindultam gyalog, aztán félúton meguntam és felszálltam egy villamosra. Visszafelé pedig már... már... BICIKLIZTEM!
Hát ő az, az én kis Gitane-om. Van rajta minden, ami egy luxusjárműhöz kell: metálfény, bőrülés, világító- és hangjelző berendezések, fék (kicsit hangosabb, mint a csengő). Kéretik megfigyelni az igényesen rögzített csomagtartó kosarat (handmade!). Egy hiányossága van: nincs támasztókája. Na de itt, ahol minden sarkon "véloparc" van, vagyis fémrudak biciklik számára, ez igazán nem gond.
A kormány- és nyeregállító szakember az első mondatom után megjegyzést tett az akcentusomra, aztán nagy boldogan kérdezte, hogy "magyar?". Mint kiderült, hajón dolgozott Budapesten, és vannak miskolci barátai is. Viszontlátással köszöntem el tőle.
Nem sokáig élveztem gyalogosként a szent tehén létet (=az út alapvető topológiájára való tekintet nélkül tetszőleges irányban grasszál/bámészkodik, és nem illik fellökni, kibelezni, gyomrából pörköltet főzni, még ha az autósnak néha kedve is támad rá), még egy órája se volt biciklim, már majdnem elütöttek, jelzem, a biciklis átkelőnél, zöldnél. Miután sebességemet mesterségesen megtöbbszöröztem, visszavágtattam a Place Kléberig (aka zöldkályha) vezető mintegy hat kilométeres úton. A Rue des Fréres-ben már várt a Flammkuechen-ünnep.
Úgy éreztem, ennyi kóválygás után megérdemlek egy kis kényeztetést, és beültem kajálni.
A Flammkuechen, mint olyan, elzászi specialitás, főleg az a fajtája, amit én ettem, bükkfán füstölt szalonnával, hagymával és sajttal. Olyan, mint egy téglalap alakú pizza, a tésztája papírvékony, és tányér helyett vágódeszkán hozzák ki. A hagyomány szerint többen kell enni, lehetőleg kézzel, de hát így esett.
Az egész utca átalakult szabadtéri hejehujává. Még a szeminárium is kapott egy kis ünnepi díszt.
Igen, az a kis narancssárga cérna lenne az, a kopogtatón.
Közben utcazene szállingózott a levegőben. Megpróbáltam rögzíteni, de a telefonom erre sajnos nem alkalmas. Pedig valami olyasmit játszottak, amit én is tanultam zongorán még óvodás koromban.
A közönség mindenek előtt.
Végül pedig, bizonyságul, hogy a padlássöprés nem minden országban negatív fogalom:
Franciaországban márpedig ez egy olyan dolog, mint nálunk a lomtalanítás, csak nem marcona, sötétbőrű biztonsági őrök jelenléte a garancia arra, hogy az áru a megfelelő kezekbe kerül, hanem hogy pénzért adják.
Mindent. A szó szerint szartól...
A szó szerint repülőgépig. Ki ne vágyna például holdra vonyító tehénkére?
Kiszolgált közlekedési táblára (a legjobb középtájt a kb. "dolgokat kihelyezni a falra tilos!" felirat)?
"Talán ma éjjel"
Sárkánytojást? (mindenki ezt próbálta megfejteni, alighanem lámpa volt)
Meg kell mondjam, azért nem csupa móka és kacagás az ittlétem: például ma megloptak. Vettem némi betevőt (füge, paradicsom, paprika, feta), még szerencse, hogy relatíve keveset. Utána átmentem a háztartási boltba, hátha tartanak valami komolyabb lakatot (egyelőre egy 3 eurós sárga műanyag szalag van Gitane-on, azzal nyugtatom magam, hogy a környékbeli kölyköknek úgyis jobb biciklijük van, és gyakorlatilag bármilyen lakatot el lehet vágni, akkor meg hátha nem az enyém kell majd nekik. Azért a börzés számlát megtartottam, hátha ott látom viszont). Abban a boltban viszont a kajás szatyrokat le kell rakni a pénztárnál. Elég barbár rendszer, nincs például szekrény vagy biztonsági őr, a kasszás pedig néha elkószál. Hát ez történt velem is, leraktam a cuccomat három másik szatyor közé és bementem. Oszt mire kijövök, nincs ott semmi. A pénztáros nem tudott semmit, de viszonylag kicsi az esélye, hogy véletlen volt, ti. később visszajött a másik fazon, akinek ott voltak a szatyrai, és ő se találta. No comment, mindenesetre többet nem megyek oda úgy, hogy bármit ott kelljen hagynom.
Ami a pénzt és annak szórását illeti, rájöttem, hogy Valladolid óta egyvalamiben azért fejlődtem: jobban tudom, mire érdemes és mire nem szabad pénzt kiadni. Biciklire például érdemes, még akkor is, ha esetleg decemberben nem tudom eladni. 7 eurós zöld teás sóra nem érdemes, még akkor sem, ha otthon nem kapható, és esetleg finom (hanem hogy mit láttam tegnap a bioboltban: esszenciális illóolajokkal dúsított só, geránium, édeskömény és hasonló ízekben!). Azért vigyázok magamra: például hiába árult egy kézműves lány gyönyörű, színpompás balettcipőket, 80 euróért sok volt.
A franciákkal pedig sokkal inkább megtalálom a hangot, mint a spanyolokkal, és van egy gyanúm, hogy ez kulturális dolog: a spanyolok nagyon családcentrikusak, gyanakvóak, szemben a nyitott és individualista franciákkal. Már amennyire ez két nap után eldönthető.
Ma este ismét Aliszkámmal lesz programom, ezúttal jönnek a fordító barátai is.