Denim

Az a reklám... azért imádom én a vörös körmöket. Ki hitte volna, hogy egyszer még megnézhetem azt a helyet, amiről elnevezték?

Ennek a térképnek a jobb alsó felén ugyanis az látható, hogy a takácsok kérésére a forrás vizét elvezették a városba, hogy tudják miben tilolni (vagy mi) a kelméiket. És ami innen származik, az bizony de Nimes, franciául ejtve denim. Magyarul farmer.

Azt mondják, a nimois (vagyis a denim emberi változata) az már majdnem római: a város nagyon régi, tele van ókori épületekkel, és legalább egy fiát Antoni(us)nak hívják.

Esküszöm, ezeket a lámpaoszlopokat direkt teszik oda.

Szóval ez itt a híres aréna, azaz amfiteátrum. Tudtátok, hogy azért hívják így, mert két félkör alakú színházat, azaz teátrumot egyesít? A szokásos történet gladiátorokkal meg oroszlánokkal, bár utóbbiból nem lehetett sok, illetve nem voltak olyan nagyok, mint amilyennek mi ismerjük őket. Ezt onnan lehet tudni, hogy ha akkorák lettek volna, simán kiugrottak volna a küzdőtérről. A marokkóiak rendesen meg is lepődtek, hogy náluk, az Atlasz-hegységben régen voltak kicsi oroszlánok. A rómaiak jól megtizedelték őket.

Idegenvezetőnk egy nevéhez méltóan ideges, nemzetközi származású hölgy volt, vélhetőleg amerikai, de tudott spanyolul és franciául is. Annyira már átvette a helyi szellemet, hogy folyton szabadkozott az időjárás miatt, és három csepp eső potyogván már használatba is vette óriási ernyőjét. Ami egyébként nem csak az idegenvezetők előjoga: legalább négy ugyanolyan, szivárványszínűt láttam a nap folyamán. Biztos olyan osztogatás volt, mint nálunk a politikai tollak.

Szóval tőle tudtuk meg, hogy ebből az amfiteátrumból tíz perc alatt ki tudott rohanni a tízezer ember (a híres vomitóriumon át), ami olyan teljesítmény, amit ma sem tudnak nemhogy überelni, de még elérni sem a stadionok. Hogy miért nem építik őket akkor így? Hát, ez a jó kérdés.

Itt is megtalálható volt (az ajtók fölött) az a felettébb szórakoztató jelkép, ami egyes excentrikus városatyákat kitömött krokodilok fellógatására késztetett a városháza lépcsője fölé.

A legfiatalabb is 300 éves. Képzelem Gizikét, amint sötétben botladozik haza az irodai szolgálat után, helyére húzkodja a harisnyáját, és akkor az egyik ilyen dög megmozdul. Vagy leesik. Brr.

A sztori egyébként az, hogy az egyiptomiak leverésének emlékére itt verték azt a pénzt, amin egy pálmához kötözött kroki látható. Innen a legenda, amit 85-ben lovagolt meg egy tehetséges tervező. Milyen menő már, ilyen címere egy városnak sincs!

Egyébként elég jól menedzselik a műemlékeiket. Ez például kicsit olyan, mint a mi Parlamentünk, csak az őslakosok emlékeznek a restaurálás előtti állapotra. Ezzel az oldalával kezdték, ezért itt már látszik a patina, ami remélhetőleg a többi oldalon is kialakul majd.

Nemes (Nimes, hihi) egyszerűséggel Szögletes háznak tisztelik ezt, régen templom volt. Mostanság egy viszonylag exhibicionista istennek áldoznak benne: 3D filmet vetítenek Nimes hőseiről, amelyben egy gondterhelt pap háromszor kábul el a füsttől, hogy megtudja a választ: Nimes legbátrabb embere... maga a nimesi nép. Nahát.

Az idegenvezetőknek helyes kulcscsomójuk is van, amivel bejuthattunk magánházak udvarára is, megcsodálni például az ilyen lépcsőket. Azért vannak itt, mert ahogy a kastélyokban, itt is úgy volt szokás, hogy a család az emeleten lakott, és így lehetett impozánsan lejönni fogadni a vendégeket. Vagy, mivel alapterületre kellett adózni, magas, keskeny házakat építettek, és amikor végre sikerült kivásárolni a szomszédot, így kötötték össze a kettőt.

Az ebédünk olaszosra sikerült: omlettet ettünk, "légumes de soleil"-lel, ami talán a mediterrán dolgokat jelentheti, úgy mint paprika, zöldbab meg cukkini. Utána zöldséges lasagne volt, meg valami torta, viszont a vörösbor állati finom volt. Felfedeztem, hogy vagy arabok, vagy dél-amerikaiak közé érdemes ülni, bár itt nem volt olyan jó a társaság, mint az első úton. Többségükben voltak a már végzett Copernic-esek, akik eléggé fenn hordták az orrukat. Kevesebben is voltunk, de néhányat már ismerősként üdvözöltem: például Ahmedet és Gurut.

Délutánra szabad programot engedélyeztek volna, de esett az eső, mindenkinek beázott a cipője és semmi kedvünk nem volt tovább talpalni. Visszamentünk a hotelbe és sziesztáztunk. A szobákban továbbra is egyedül maradtunk (ez még fontos lesz), és ráadásul ugyanazt a szobát kaptam, ahonnan reggel ki kellett költöznöm. Két lánnyal megbeszéltem, hogy azért vacsi előtt még elnézünk a harmadik római látványossághoz, a Tour Magnához, de felhívott az egyik (a belső telefonon, hahh), hogy ő mégsem jön.

Azért az én turista vérem nem hagyott nyugodni és elmentem fotózni. Egyre durvább eső kezdett zuhogni, és tíz perccel a zárás előtt értem a parkba, ahonnan felmehettem volna célpontomhoz, de nem bántam, mert klasszul kivilágított épületeket találtam.

Példának okádé ezt.

Vagy ezt. Itt az a poén, hogy több szinten vízesések vannak, és a köztük lévő rámpán lehet lesétálni.

És lőttem egy jópofa videót is, ahogy a járdába épített lámpára esik az eső.

Este pedig a legjobb étterembe mentünk, ahova valaha is. Flan Coco-nak hívták, és rászolgált a nevére, márpedig egy hely, ahol enni lehet, és minden gyümölcs legtökéletesebbjének nevét viseli, az csak jó lehet. Az előétel csirkés-datolyás-mandulás rétes volt, főételnek halpofát kaptunk, a desszert pedig kókuszos puding volt... ráadásul véletlenül kihoztak még egy isteni karamellhabot, amit az éhenkórász marokkóival, Omarral osztottunk meg (nekünk kettőnknek volt pofánk még enni). A pincérlány tündéri volt és nagyon terhes, de lelkesen hordta nekünk az extra kenyeret és bort (ismét kétfélét).

Utána jött az én nagy pofára esésem. Bagolytípus vagyok, este aktívkodom. Ötnapi magány után nem volt kedvem aludni menni, főleg, hogy már napközben kiszúrtam magamnak egy albánt. Ez így első hallásra elég cikinek hangozhat, én is úgy voltam vele, hogy ez már majdnem Borat, de az ifjú rácáfolt. Persze ő is negyedik éve van itt, tökéletes, folyékony franciaságával minduntalan lealázta gyenge próbálkozásaimat, na de hasonlított Tom Hanksre, és olyan kisugárzása volt, hogy amikor lejött azon a szép lépcsőn (mindig elszökdösött a csoporttól megnézni az érdekesebb részeket), az idegenvezető azt hitte, ő a tulaj.

Na, ő se nagyon akart aludni, és bár bőszen szerveztük a csoportot, akik mennének tovább, az arabok meg az a rettenetes, buta, nagy seggű szőke brazil (ez is milyen már?) csaj lemaradtak, aztán kerülőúton hazamentek aludni. Így aztán kettesben találtam magam Miriannal. Épp akkor olvastam a Narnia utolsó részét, amiben a királyt Tiriannak hívják... Mirian nőies név, de költői. Elmesélte, hogy a nagymamája adta neki ezt a nevet. Még sok minden egyebet is mesélt, nem mindent értettem.

Beálltunk egy bárba, ahol latin zene szólt. Szerencsétlenkedtünk egy darabig, végül vörösbort kértünk. Kiderült, hogy ismeri Barabás Lőrincet és Senát, innentől megvolt a kontakt. Alapszintű albán- és magyarleckék után jött a tesztkérdés, amiről csak két nap múlva jöttem rá, hogy az volt: mit gondolok a nemzetközi párkapcsolatokról? Ami a szívemen, a számon, nem vagyok híve, mert gondoljunk bele például, mit kell olyankor főzni karácsonyra? Kompromisszumot, mondta. Akkor egyél te kompromisszumot karácsony este, mormoltam magamnak, és még mindig nem vettem észre magam. Az utcán még hízelegtem kicsit a bőrdzsekijének, de az első emeleten így is elköszönt. Nem értettem. Még fél óráig nem mertem elmenni fürödni, hátha bekopogtat, csak nem akar ajtóstul rontani a házba. Hát nem. Nemhogy nem jött, de utána végig elkerült. Más lányt se tüntetett ki a figyelmével, nem azért, de ahol én voltam, onnan biztos elment. Mondom, két nap múlva jöttem rá, hogy ha akkor azt mondom, hogy általában nem pártolom, de hajlandó vagyok kivételt tenni, ha nagyon vonz az illető, akkor talán most gazdagabb lennék egy tapasztalattal. Na de aki nem veszi fel a kesztyűt, hogy harcoljon az előítéletek ellen, az nem nekem való herceg, hanem albán szamár.