Beküldte Raya deBonel -
Amikor először láttam az Egyiptom hercegét, arra gondoltam, ha én animációs filmet csinálnék, abban csak olyan szép tenger lenne, mint amilyet Mózes kettéparancsolt. Hát ez valaki másnak is eszébe jutott, ennek az eredménye a Dē profundīs. Az Anilogue fesztivál keretében tekintettük meg, az Urániában.
Gyönyörűen megrajzolt film: ahogyan a karakterek elmosolyodnak vagy kikerekedik a szemük, az veszedelmesen szuggesztív, a tenger pedig olyan, hogy észre sem veszi az ember, és máris vizes lesz a nadrágja szára tőle. Amikor egy kagylóból kibújt egy írisz formájú lény, és egy rája leszállt rá, megcsókolgatta, mint egy pillangó a virágkelyhet... majd magam alá pisiltem, olyan finom és érzékeny és csodálatos volt.
A történet szavak nélkül bontakozik ki, szimfonikus zenére (felvettem a letöltendők listájára). Eleinte vontatott, de ha egyszer hajlandó beleélni magát az ember, észrevétlenül, mondom, az hagyján, hogy vizes lesz a nadrágja, de egyszerre ott találja magát békalábakkal kalimpálni a medúzák és murénák között. Még mindig szelel a légcsövem a kopoltyúm helyén. A falakon a képeknek, a szereplők arcán a kék barázda változásainak, a kis halaknak, mindennek jelentősége van. A férfiak persze lemaradtak a lényegről (figyeljétek a fényképeket, amiket a nő nézeget), így nekem kellett győzködnöm őket, hogy igenis szerelmi háromszög szerepelt a történetben. És nem, aki happy endet keres, nem fogja megtalálni.
Vasárnap leadják még egyszer, és ha annyian lesznek, mint ma, utolsó pillanatban is beeshetsz, ha a teljes veresegyházi asszonykórus a nyomodban liheg is: ők is beférnek.