Cukor

Emlékszem a napra, amikor kiderült. Moziban voltunk Jasper barátom kabriójával. A parkolóban észrevettük, hogy esik az eső. Jasper bevágódott a volán mögé, és megnyomta a tető gombját. Nem működött. Jasper arca egy pillanat alatt elsápadt. Azt hittem, csak a méregdrága kocsi hibája bosszantotta fel.
- Nem érdekes – mondtam. – Csak egy kis zápor.

És itt mondtam ki azt a mondatot, amit nagyon nem kellett volna. Hányszor mondja ezt mindenki anélkül, hogy belegondolna, micsoda képtelen, triviális baromság.
- N e m  v a g y u n k  c u k o r b ó l.

Jasper rám nézett, aztán az anyósülésre, a tekintetével parancsolt be a kocsiba.
- De én igen – mondta, és még jó, hogy addigra már ültem.
- Mi? – kérdeztem, és döbbenten meredtem selyemsima, elfehéredett arcára. Az ujjam önkéntelenül is elindult, mint amikor egy próbababára adott neonzöld ruháról akarod megállapítani, hogy tapintásra is olyan síkos és takonyszerű-e, mint ránézésre. Jasper azonnal rám szólt:
- Eszedbe ne jusson megnyalogatni! – mondta. Egy pillanat múlva mindketten felnevettünk, de az eszem másik felét (és be kell valljam, a nagyobbikat) még mindig az a hihetetlen tény kötötte le, amit Jasper az imént közölt velem.
- És ez… hogy lehetséges? – kérdeztem zsibbadtan.
- Nem tudom. Elhiszed, hogy nem sokat jártam orvosnál, ugye? Túl sok lenne a magyarázkodás.

Nem írom le minden egyes szavát annak a többórás beszélgetésnek, amit a nyári zápor ideje alatt folytattunk le egy félig nyitott parkolóházban, a kocsijában ülve. Sok volt benne a személyes poén, amit mások nem értenének, és feltettem néhány bizalmas kérdést (hiszen a kérdések soha nem indiszkrétek, bezzeg a válaszok…) is.

Jasper felvázolta nekem a cukoremberi lét alapjait. Ahogy most elmondta, annyira nyilvánvaló volt. Tükörsima bőr, sehol egy pattanás. A napsugár gyakran egyszerűen visszatükröződött az arcáról. Emlékszem, hogy párás időben mindig kissé darabosan mozgott. Sose jött velünk focizni, az úszásról nem is beszélve, és az erős napot is kerülte. Most már mindent megértettem.
- De hogyan tudsz mozogni? Tömör cukorból vagy, nem?
- De igen, valahogy úgy, mint a csíkos cukorkampók a karácsonyfán.

Amennyire a sorok közül kiolvastam, Jasper származása körül nem volt minden tiszta. A szervezete alighanem gumicukrot is tartalmazott, így tudott körülbelül úgy mozogni, mint a hús-vér emberek (fura, de ahogy mesélt, többször eszembe jutott, hogy létezhet olyan hely, olyan társadalom, ahol ők lennének többségben, és engem akarnának megbökdösni vagy megharapdálni, mint torzszülöttet? Atyavilág, lehet, hogy kiállítanának az esőbe, és néznék, ahogy nem oldódom fel a vízben?).  

A kényes kérdés a következő volt: oké, cukor, de… mi van belül?
- Elhiszed, hogy nem járok sűrűn orvoshoz? – figyelmeztetett megint Jasper. – Valószínűleg olyan sokszor hallanám a „a maga létezése biológiai képtelenség”, hogy a végén kötelességtudatból elhunynék.
- De mégis… van mozgás odabent?
- Láttál már enni?
- Ööö… nem – mondtam. Megint csak a saját fejemet verhettem a falba. Kinek tűnik fel, hogy a barátja épp sosem akkor éhes, amikor együtt mennek valahova? Hosszabb időt még sose töltöttem együtt Jasperral. Viszont…
- Hé, a lakásod tele van kajával! Láttam a hűtődet!
- Hát, a látszatot meg kell őrizni. Megveszem, amikor lejár, odaadom a csöveseknek. Mindenki jól jár – mondta, és a műszerfalat pöcögtette cukorujjaival.
- Ez hihetetlen. Jasper, de MIÉRT? – kérdeztem.
- Nem sok embernek mondom el. Hogy miért? Mert onnantól kezdve nem számítana, hogy mi van a fejemben, milyen ember vagyok, csak azt tudná rólam mindenki, hogy „na, itt a pasi, aki cukorból van”. Tudod, milyen simán megélhetnék abból, hogy időnként eladom egy felesleges darabkámat, mondjuk egy ujjpercemet, tudományos célokra? Száz évig élhetnék, és még legalább nyolc teljes ujjam lenne!

Elhallgatott. Becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy a teste… tökéletesen egyforma kristályokból áll, amik sosem bolondulnak meg, nem kezdenek rákos daganatokat növeszteni, sőt, nem is híznak el, nem sokszorozódnak… ahogy Jasper szervezetére gondoltam, sokkal kevesebb ismeretlen folyamat zsúfolódott össze a fejemben, mint amikor egy hús-vér embert „vizsgáltam meg”. Eszembe jutott, hogy ha az agyunk elég egyszerű lenne, hogy megértsük, akkor túl egyszerű lenne, hogy megértsünk vele bármit is. Vajon ez a testre is igaz?
- És még ott vannak a lábujjaim is – mondta Jasper, amikor úgy látta, hogy már nem kapkodom olyan szaporán a levegőt.
- Még valami, bár ilyet se láttam még tőled… nem mintha akarnék, ne értsd félre, csak…
- Hogy feláll-e? – kérdezte, és megpillantottam tökéletes arcán az első aszimmetrikus dolgot: egy féloldalas mosolyt. Hál’istennek csibészesnek hatott. Megkönnyebbültem.
- Bizonyos dolgok szóba se jöhetnek – mondta. Jujj. Vizuális típus vagyok, ahogy mondani szokták. – De én az M&M’s fajtából való vagyok, és ezért nem mulasztok el minden nap hálát adni.
- És a csajoknak megmondod, hogy miért…?
- Olyanokkal kezdek, akiket nem érdekel. Figyelj, cukorember létemre menő állásom van, jóképű vagyok és nőtlen. Nincs olyan nő, akit ezek után zavarna, hogy bizonyos dolgok nem történhetnek meg köztünk.
- De ha ez mind igaz – és tudtam, hogy igaz, hiszen épp a munkahelyén ismerkedtünk meg – akkor hogyhogy még egyiket sem vetted el?
- Gondolj arra, mi szokott történni egy esküvőn – mondta Jasper. – Segítek. „Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket, csó…”
- Jajj! – kiáltottam fel őszintén. Jasper beindította a motort.
- Úgy látom, kint elállt az eső – mondta, és lassan legurult a spirál alakú lehajtón az utcára. Megállt a zebránál, épp két csaj kelt át rajta. Szoknyájuk térdig sem ért. Jasper éhesen nézte őket. Tekintetükkel végigcirógatták a piros verdát, aztán összevihogtak. Az egyiknek két szőke copfja volt, úgy repkedett körülötte, mint két őrangyal: a Fiatalság és a Szépség.

Ő még csak nem is panaszkodhat a sorsára. Vannak kevésbé szerencsés vattacukor-emberek is, akik általában nem élik meg a felnőttkort, ugyanis egy erősebb széllökés egyszerűen lesodorja a külső rétegüket. A legrosszabbul mégis azok a cukoremberek járnak, akik Etiópiában látják meg a napvilágot… amitől még azelőtt karamellizálódnak, hogy az éhező gyerekek felfalnák őket.

Beszélgetésünk után hetek teltek el anélkül, hogy kerestük volna egymás társaságát. Én azt gondoltam, Jasper szégyelli magát előttem, ő meg, gondolom, hagyta, hogy lecsengjenek a fejemben az idióta szóviccek („Kiskorodban biztos édes voltál, viszont most ENNIVALÓ vagy!” és hasonlók), és megint úgy tudjak rá tekinteni, mint korábban. Egy este aztán egy bárban akadtunk össze. Whiskyztem és a nőket figyeltem, ahogy a bárpulthoz jönnek. Aki odajön, az egyedül van, sőt, esetleg három barátnője őt, a legcsinosabbat küldte a pulthoz, hátha ingyen kapnak piát. Hát, felőlem addig mindenki hoppon maradt. Viszont véletlenül épp akkor néztem hátra, amikor Jasper felemelt karokkal átbotladozott a tömegen. A reflektorok fénye olyan élesen tükröződött vissza a kezéről, hogy többen is észrevették.
- Jasper! – kiáltottam. Elsőre nem hallotta. Igaz, a cukorbetegség gyakran támadja meg a hallást. Marha, marha. – Jasper!

Felém fordult. Megrémültem. Az arcán egy jókora mélyedés volt, mintha egy régi sérülés rágta volna ki a bőr alól a húst. Jaspernak se bőre nem volt, se húsa, ezért rémültem meg annyira. Odahívtam és ő leült mellém egy magas bárszékre.
- Mi történt veled, öregfiú? – kérdeztem. – Már épp fel akartalak hívni.
- Megvertek – közölte.
- Az arcod…?
- Szembeköptek – mondta. – De az semmi. Ezt nézd meg – mutatta, és kicsit szétnyitotta az inge ujját, hogy belelássak. A karja ketté volt törve. Egy szorosan rátekert gézpólya tartotta egyben.
- Úristen, Jasper.
- Ugye nem fogsz mentőt hívni? – kérdezte azonnal, és egy pillanat múlva megint nevetésben törtünk ki. Hiszen neki nem fáj, villant az agyamba. De akkor is rettenetes, hogy valakinek csak úgy ketté lehet törni a karját, hogy szinte észre sem veszi. Mondjuk éppen zenét hallgat, és a reccsenés elkerüli a figyelmét.
- Utálom ezeket a helyeket – mondta Jasper. – Mindenki égő cigikkel mászkál.
- Micsoda szerencse, hogy nem papírból vagy.
- Meséltem már Mása barátnőmről…?
- Nem, és ne is mesélj, légy szíves – vágtam a szavába. – Kérsz valami italt?
- Úgy nézek én ki? – nézett rám szemrehányóan, és körbenézett. – Van valami jó nő?
- Egyik se mozgat meg – vontam vállat, és elmélyedtem a whiskymben. Egy ideje mindent azzal a boldog tudattal ettem és ittam meg, hogy ő a cukor és nem én. De Jasper nem hagyott békén.
- Idefigyelj, az lehet, de én nem lehetek ilyen válogatós. Mostantól kettétört kézzel kell leélnem az életem!
- Hát nem tudsz valakit, aki összeolvasztja…
- Ahhoz egy nagyon részeg nő kell, aki nem félti az alakját és másnap nem emlékszik semmire – mondta, és otthagyott. Mondanom sem kell, én aznap este részegre ittam magam. Amíg képes voltam rá, figyeltem, ahogy Jasper nőkre vadászik, kevés sikerrel. Hiába, a karja nélkül nem volt az igazi. Ugyanúgy nézett ki, de a csajok valahogy kiszagolták, hogy nem százas. Minden visszautasításnál ugyanakkorát sóhajtottam én is, mint Jasper. Szerettem, és amióta tudtam a titkát, sajnáltam is.

Teltek az órák, és amikor felvijjogtak a szirénák, én már alig tudtam magamról. A vészkijáratokat jelző táblák összemosódtak a diszkófényekkel, és nem találtam ki. A tömeg sikongatva kezdett menekülni (valószínűleg bombariadó lehetett), én viszont ott maradtam a székemen. Kezdtem lecsúszni róla. Egy alak rohant oda hozzám, fél kézzel, ügyetlenül megpróbált visszatolni emberhez méltó pozícióba.
- Jasper… - morogtam.
- Riadó – mondta riadtan. – Mindenkinek ki kell mennie.
- Nem érdekel, én maradok. Én nem megyek ki – mondtam, a részegek makacsságával.
- Esik az eső odakint, baszod! – kiáltotta Jasper. A szirénák ebben a pillanatban elhallgattak, majd nemsokára kívülről szólaltak meg, mintha a hangok hol egy épületet, hol egy kocsit szálltak volna meg.
- Jönnek a tűzszerészek – mondta Jasper. – Gyere!

Lerángatott a székről és bevonszolt (fél karral, egy cukorembernek, nehéz lehettem) a pult mögé.
- Ide biztos nem néznek be – taktikázott. – Ahol a személyzet folyamatosan jelen van, ott nem keresnek bombát…
- Úgysincs bomba! Soha nincs – ellenkeztem. – Hagyjuk a francba az egészet – tettem hozzá. Ott és akkor közel álltam hozzá, hogy feladjam a meccset és álomba mélyedjek.
- De ha minket itt találnak, akkor személy szerint én nagyon nagy szarban leszek – közölte Jasper. – Te meg be vagy rúgva, mi?

A szirénák vaklármának bizonyultak, mármint a mi szemszögünkből, másvalaki biztos örült, hogy az infarktusos nagypapáért ilyen hamar szakszerű segítség érkezett. Hozzánk viszont nem jött le senki. Órákig kuporogtunk a pult alatt, és valamikor a távoli, whiskyszagú, sörcseppekkel mért időben Jasper halkan egy kérést intézett hozzám. Már félig aludtam, a karom rettenetesen elzsibbadt, így át tudtam érezni az óhaját. Felkászálódtam, ő levetette az ingét. Ép karjával kicsomózta a gézt a sérülésén. Apró kis szilánkok hullottak szét, és azonnal feloldódtak a melléöntött alkohol és a pultos cipőmocskának keverékében. Jasper igyekezett távol tartani a karját a padlótól, én pedig megmarkoltam a letört alkart. Szem lehuny. Állkapocs lehull. Legyen. A barátomért. A nyelvem leírhatatlan, évtizedek óta érintetlen édességhez ért…

A tűzszerészek végre megérkeztek. Bombát nem találtak, csak egy csaprészeg fickót (engem) a pult alatt. Állítólag nagyon nehéz volt felébreszteni, és egyre csak arra panaszkodtam, hogy fájnak a fogaim. Olyan állhatatos voltam, hogy elvittek egy ügyeletes fogorvoshoz, aki azzal kezdte a kezelést, hogy dupla szájmaszkot húzott és valami mentaillatú spricnit fújt a számba. Három fogamat tömte be, annyira részeg voltam, hogy érzéstelenítés nélkül csinálta. Közben kibambultam a csillagos éjszakába, ami már-már hajnalba csúszott át.

Jasperrel soha többé nem találkoztam, és ha rágondolok, a mai napig olyan érzésem van, mintha tanú lettem volna annak a lánynak az esküvőjén, akit én ejtettem teherbe. Néha, ha valaki azt mondja, „nem vagyunk cukorból”, néha viccből rávágom, hogy „nem tudhatod”, vagy hogy „a magad nevében beszélj”. A cukor törékeny. Könnyen olvad. Édes. Nélkülözhetetlen. Alapvető. A filmekben üveg helyett cukorlapokat robbantanak miszlikbe. Mert nem vág meg senkit. Bár nem mindig fehér. És nem mindig kívánatos.