Concierto

Egészen friss az élmény. Délután (amikor végre bejutottam az egyetem lényegi helyiségeibe ahelyett, hogy mindenféle interjút kellett volna adnom, ehh) láttam a plakátot, miszerint ma koncert lesz a bölcsészkaron, gordonkára és... ööö... a másik hangszer nevét szégyenszemre csak spanyolul (tiorba), illetve franciául (théorbe) tudom, de olyan félgömb alakú teste van, mint egy mandolinnak, csak tizenkét húrja két aszimmetrikus nyakra erősítve, na, szóval gordonkára és ilyenre írt művek. Ingyér van, miért is ne, elmentem.

A Napkirály udvarának zenéjét játszották, Marin Marais, Antoine és Jean-Baptiste Antoine Forqueray, valamint Robert de Visée darabjait (Maitai hasn't heard of you either). Két mű között magyaráztak is kicsit a zenészek, de anélkül is érezhető volt a hangulat, a hatalmas rizsporos parókák, pompás-kihívó ruhák, udvari intrikák, szépségpöttyök... de rájöttem, engem az erőteljes zene fog meg igazán, mondjuk Forqueray már ez a kategória. Sajnos csak a végére kerültem megfelelő hangulatba, vagyis hogy ne kalandozzanak el a gondolataim a borsókrémleves, a társadalomtudományok módszertana, az utolsó mohikán meg a blogdolgaim irányába, de szerencsére itt is működött a visszatapsolás intézménye, csak itt nem kiabáltunk "Otra, otra"-t, mint a Russian Red koncerten. Az utolsó művet már teljes odaadással élveztem.

Az ismertető papiroson azt írták Marais mesteréről, Saint-Colombe-ról, hogy Párizs legelismertebb hegedűművésze volt. Aztán eljátszottak egy darabot, amiről valamiért azt hittem, hogy az Marais tiszteletadó műve a mesterének, és megjelent előttem egy amolyan öreg alkimista bodor szakállal, kerek kis szemüveggel, fehér köpenyben, oldalról beömlő arany fényben, a retortái között (hiába tudtam azért, hogy zenészről van szó). A második tételben ugyanez az öregúr a tulipánjai között szerepelt, a kertben. Hogy ki lehetett, fogalmam sincs, mindenesetre elhessegettem, egy versailles-i művész tanára hogyan lehetett volna ilyen békés és magának való?

Mint kiderült, a következő darab volt a valódi tiszteletadás, és a gordonkás lány mellékesen megemlítette, hogy Saint-Colombe gyakran szidta Marais-t, amiért királyoknak játszik, mert ő maga csak a saját kedvére írt zenét...

Jócskán meglepődtem, de aztán az jutott eszembe: de jó kor lehetett az, amikor azt a nagy művészt is elismerték az emberek, aki nem tette magát minduntalan kirakatba.