Beküldte Raya deBonel -
Egyrész nyöszörgés, másrészt az előző bejegyzés kifejtése saját szavaimmal.
A probléma dióhéjban: ez nem átmeneti antiszociális hangulat. Tartósan nem bírok barátkozni. Ha megismerkedem valakivel, bármennyire kedves, nyitott és barátságos (lásd Csíkos), én teljesen begörcsölök, és csak általánosságokat meg hülyeségeket bírok mondani, semmi olyasmi nem jut eszembe, mint amilyennel például a kalózokat vagy Nofrát meg szoktam nevettetni. Mindez addig tart, amíg azt nem érzem, hogy a másik elfogad. Onnantól aztán beindul az önzési folyamat: nem hívom fel, nem emlékszem a dolgaira, nem borítom fel a kedvéért az életemet.
Egyke vagyok, de ez nem lehet magyarázat, számos egykét ismerek, aki könnyen barátkozik. Átlagon felüli intelligenciával vert meg az ég, illetve állandóan felnőttek között voltam, megtanultam hallgatni és figyelni, nehogy valami hülyeséget mondjak, sőt, megtanultam átlátni azon, amikor valaki csak látszólag vesz komolyan. Természetesen ez már óvodás koromban is idegesített.
Ebből következően aztán ki tudtam számítani a környezetem viselkedését, sokszor azt is, hogy mit fognak mondani. Ahol agy kellett - márpedig az iskolában többnyire az kell - nem kellett megerőltetnem magam, így aztán nem is nagyon igyekeztem, az ötös így is megvolt. A másik, hogy amit nem tudok tökéletesen, azt is sokkal gyorsabban hívom elő, mint az átlag. Így voltam a gittegyleti teszten is: tudom, hogy nem lett hibátlan, hiszen csak 2%-os lettem, és a környezetem (=falka, plusz a táborokban megismert egyéb elemek) alapján is látom, hogy vannak itt szép számmal, akik sokkal-sokkal fölöttem vannak, viszont 40 helyett 26 perc alatt kész voltam. És nem azért, mert rohantam. Minden nyelvvizsgán, OKTV-n (kivéve a japán középfokot, ott majdnem kicsúsztam az időből a hülye kanjik miatt, egyébként is röhej, hogy nekem japán üzleti középfokú nyelvvizsgám legyen) félidő alatt végeztem, többnyire azt hitték, rosszul vagyok, azért megyek ki. Ebből csak annyi a lényeg, hogy a kötelező programot az agyam elég hamar maga mögött hagyja, hogy aztán szabadprogram címén üveges tekintettel bámuljon a semmibe.
Valahogy szétvált a világ: velem egykorúakra (egyszintűekre?), akikkel azért nem találtam (om) a hangot, mert folyton kívülről néz(t)em magunkat és agyaltam (ok) ahelyett, hogy hülyéskedtem volna (nék) velük; és felnőttekre (érdekesekre), akiket nem tudtam (ok) feltérképezni, akik újat, izgalmasat tudtak(nak) mutatni. Ezekkel szemben aztán jött a hallgatás-figyelés-görcsölés, nem tudtam velük beszélgetni akkor se, ha történetesen az osztálytársaim voltak.
Így megy ez - valaki egy darabig érdekes, ekkor viszont én vagyok istentelen unalmas számára a nagy tiszteletemmel, aztán amikor rájövök, hogy ő is csak ember és kezdem az ő reakcióit is kiismerni, akkor már én unok rájuk. És persze nem fogom elengedni magamat olyanok társaságában, akik úgyse értenek, vagy azért, mert felületesek, vagy azért, mert nem érdeklem őket annyira. A legtöbb embernek kevés ideje van gondolkodni: nekem rengeteg volt és van. Ha valaki csinált valami szokatlant, nem intéztem el azzal, hogy hülye: álmodozni kezdtem róla.
És így tartok most ott, ahol Charlie Gordon a maga megnövelt intelligenciájával: amint megérti a világot, fölé is emelkedik, és nem tud többé a része lenni. Én nem vagyok kiemelkedően intelligens (legalábbis hozzá képest: nem tudok húsz nyelvet, csak - jól, rosszul - ötöt, nem olvasok széles tárgykörben, és nem foglalkoztatnak annyira az emberiség problémái, hogy megpróbáljam megoldani őket), nem azért lógok ki, mert okosabb vagyok mindenkinél, hanem mert több időm van gondolkodni. Nem elég az élet felszíne, pedig a korosztályom slap-happy hozzáállása (ezt a szót Allisontól tanultam Valladolidban, azt jelenti, amit Nofra úgy szokott jelezni, hogy az orrom alá tartja a kisujját, és én már azon is röhögök) itt gyökerezik. Amint idősebbek lesznek és mélyebbre ásnak, majd lesz belőlük megkeseredett felnőtt. Én már most mélyebben vagyok, és azt keresem, hová tűnt a kamaszkorom.
Azt már, attól tartok, nem lehet visszahozni. Viszont most nagyon szeretném megfejteni, hogy mi a franc az oka ennek. Hiszen vannak mensoid egykék is, igaz, hogy azok is mind furák egy kicsit. Nofra szerint ez csak a szokásos önzésem, amiben lehet is valami, de azt ne mondja nekem senki, hogy mindenki, aki a gimiben népszerű volt (többek közt az indította el ezt a filozofálást, hogy az arckönyvben megláttam osztálytársnőim és a fölénk eggyel járó fiúk közös albumát a baromkodásaikról), az mind önzetlen! Na ez viszont azt jelenti, hogy akkor nekem se kell a skála túlsó végére igyekeznem.
De ha az önzés egy dolog is, a görcsösséget nem magyarázza meg. Miért félek attól, hogy egy idegen nem fogad el? Mindig rohadtul örülök neki, ha valakivel sikerül egyáltalán beszélgetnem, vagy valami módon jelét adja, hogy kedvel, és saját értelmezésemben teszek is ezért, de... van itt valami, ami elkerülte a figyelmemet? Mi az? Jézusom, úgy hangzik ez az egész, mint Charlie Gordon, csak még hülye korában. Lehet, hogy az EQ-m a béka segge alatt van valahol? Ki kéne ezt bogozni, mert nem nyugtatnak meg a baráti megjegyzések arról, hogy "á, dehogy, nincs veled semmi gond, hát mi is szeretünk".