Chanbara

Ha jól vettem ki, a történet annyi, hogy egy mester 4 (illetve ki tudja mennyi, az idősíktól és a McDonald's paróka hollététől függően változik a számuk) tanítványa összevész a hatalom jelképén, a piros kardon, amely újabb és újabb gazdákat választ. A maradék pedig verekszik tovább. Mit nekik gravitáció, ha megszólal a tamtam...

Ha álarcban lennének, se tudnák letagadni, hogy japánok: a kabuki-hagyomány pózai, mimikája, hangeffektusai (profin alákeverve pont akkor, amikor ütnek, ugranak, suhintanak) átszövik az egész darabot. Ami különben nem hosszú: (japán létükre) késéssel kezdenek, és 10-kor már vége is van. A nézőtér foghíjas, a tapsra is rá kell néha segíteni egy kis taikóval, de a hatás megvan.

Nekem főleg az a jelenet ütött, ahol a huszonegyedik század csuklópántos, baseballsapkás szamurája mintegy véletlenül megszerzi a kardot, és ahogy a halott mester kisétáló szelleme megérinti, elkezd ÉLNI. Megfogja, suhintja, forgatja, végigsimítja, megérzi a súlyát, és a fenti helyekről is látszott, ahogy eltűnik a válláról a teher. Feláll, mintha a kinyújtott kard húzná, és mögötte a homályból kibontakozik egy alak, az a harcos, akivé a fiú majd válni fog. A mozdulatai pontosan ugyanazok, de pontosabbak. Közelebb állnak a tökéleteshez, de még mindig nem azok. Soha nem is lesznek. A dobok a szívedet utánozzák, de azt, ahogy a szíved kihagy egy ütemet és gyorsabban kezd verni, egyetlen dob sem tudja visszaadni. Sose lesz tökéletes.

De az, ahogy ezek gyakorlatilag egyszerre verték a dob tetejét és az alját (egy kézzel!), átkozottul közel állt hozzá.