Búcsúbüfé

A nagy helyzet az, hogy meg kéne szokni a gondolatot, hogy ha a Ferences helyett Roxfortba jártam volna, akkor se én lettem volna Hermione. A jókor jó helyen jó embernek levést nem lehet, sajnos, erőltetni.

Amúgy tegnap tökre szerettek engem: állítólag én vagyok az osztály történetében az első gyakornok, akinek búcsúbüfét szerveztek. Igaz, hogy ezért sütöttem szerdán éjjel fél háromig répás kekszet, de megérte, mert éppen az kérte el a receptjét, akiről eddig azt hittem, hogy utál. Vittem egy hamis Waldorf-salátát (lilahagyma, alma, szárzeller, feta, dió az nem volt, citromos-olívaolajos-zöldfűszeres öntettel), az is elfogyott.

Osztályvezetőnk hozott egy quiche-t. Ez a vicces nevű francia lepény alkalmat ad az olyan olcsó poénokra, mint hogy nem quiche teljesítmény, meg hogy quiche lepény az embernek, nagy lepény a légyiségnek. Kéksajt, cukkini meg fokhagyma volt egyébként benne, de nem sokáig. A menüt tonhalsaláta és reformsüti egészítette ki, és a már említett levendulás-citromfüves-mentás pálesz (amiről kiderült, hogy likőr) emelte egy közönséges étkezés szintje fölé.

Végül pedig ünnepélyesen megkaptam az ital maradékát, hogy "a párommal is legyen módunk elgörbülni". Vajon elfogadják a gyakorlatról szóló beszámolóm jóváhagyását úgy, ha az egy olyan levélre válasz, ami egyben likőrrendelés is?