Beküldte Raya deBonel -
Komolyan mondom, meghatódtam. Bár túlsúlyban voltak a "Még mindig itthon vagy?" típusú kommentek, nagyon szép búcsúztatásom volt. Igazából egy egységsugarú estét akartam, hát ez meg is volt. Az SM-ből nagyjából olyan sorrendben mentek el az emberek, ahogy tippeltem, és a végén kaptam még egy kisebb és egy nagyobb ajándékot NLB-éktől. A kisebb egy dobozka Mozart-golyó volt, a nagyobb meg az ölelés, és hogy - azt hiszem - tényleg hiányozni fogunk egymásnak.
Tiszta hülye vagyok, nem csak azért, mert arra a szóra, hogy "külföld" meg "ösztöndíj", mindig hevesebben kezd dobogni a szívem, és persze rögtön beleugrom, akárhányszor alkalmam van rá, pedig a változást utálom, honvágyam van, és végre egyszer úgy érzem, tényleg kötődöm emberekhez, akik talán visszavárnak, és ugyanúgy fogják azt hinni az utcán, hogy engem látnak, mire bevillan, hogy hát az nem lehet, mint én őróluk. Meg azért is hülye vagyok, mintha a hiányzás az jó dolog lenne. Ez olyan, mintha az AIDS-tesztről azt mondanánk, hogy jó, mert hiszen a végén kiderül, hogy negatív. A fészkes fenét jó. De valami pozitívat jelez.
Ekkora képzavarért akár ki is vághatnának erről a képtelen képzésről, amibe nagyjából úgy kerültem, mint Pilátus a Krédóba (ezt a mondást sokáig nem értettem, aztán rájöttem, hogy Pilátus abban a történetben, amit a Krédó gyakorlatilag elmesél, negatív szereplő, hozzá nem szokás imádkozni, mégis benne van, gondolom, a közellenség gondolatának erősítése végett, vagy mert nem tudták másképp megfogalmazni, vagy mert így ujjal lehetett mutogatni a rómaiakra, miközben ezügyben még mindig minden Rómában dől el, jó, nyilván sarkítok), ebbe a nagy presztízsű francia kormányösztöndíjba, ami állítólag mindenütt fegyver, ha a koleszban visszakérem a pénzt azzal, hogy átjelentkezem máshová, jobban teszik, ha odaadják, mert a kormányukkal szívóznak. Meg állítólag az is megtörtént, hogy egy magyar lány sírva hívta fel a Francia Intézetben a bácsit, hogy nincs villany a szobájában, mire ő vészjósló szemvillogások közepette (ahogy nekünk előadta) elmagyarázta a francia kollégium vezetőjének, hogy "Asszonyom, ez a lány most fedezi fel Franciaországot. El nem tudom képzelni, hogy lehet, hogy a kormány ösztöndíjasának azt a minimális színvonalat ne nyújtsák, hogy a szobája készen áll a fogadására, amikor egy fárasztó utazás után megérkezik és lepihenne..." Satöbbi, fapofával. A fenekünket kinyalják, tényleg, mindent elintéznek, mindent kifizetnek, utána pedig tagjai leszünk az "anciens boursiers" nevű nagytiszteletű kompániának, akiknek évente zenés-táncos nyereségrészesedéseket szerveznek az ország minden tájára, frankofóniával és borral. Szóval ha Aliszkám (áldassék a neve, felhívta a koleszt és elintézte, hogy ha elküldöm neki mailben a meghatalmazást, akkor az anyja az én szobámat is átveszi, így holnap már az ottani ágyamba térhetek meg) megtudja, micsoda mutyival intézik ezt Magyarországon, sztrájkba lép, arrafelé az úgyis divat.