BOM

A tegnap estém kicsit tizenkét órásra sikerült, de asszem megérte. Olyan társaságban töltöttem, ahol kifejezetten cikinek éreztem, hogy nem álmodozom kutatói karrierről. Másfelől viszont annyira inspiráltak, hogy mára már meg is született bennem az a téma, amiről talán be tudom adni reménybeli egyetememnek, hogy én mégis kutatói karrierről álmodozom.

Semmi különös, csak meglegyintett annak a szele, hogy milyen luxusértelmiséginek lenni, óriási házban lakni Budaörs szélén a hegyen, saját almából isteni pálinkát (komolyan! én nagy átlagban utálom, mert semmi mást nem érzek, mint hogy marja az endodermámat végig az alkohol, de ennek 52 fokos létére almaíze volt!), saját szőlőből isteni bort rittyenteni (rottyantani?), festmények, szobrok és könyvek között rasztás kutyát nevelgetni, a Cool túra helyszínén filozófiát hallgatni, egy hétig a spanyol, a finn, avagy az örmény állam egészségére és kontójára inni, Dél-Amerikában hagyni két ujjat vagy egy bélflórát, patkányokkal foglalkozni két szemszögből...

Megörökítésre érdemes mondatok:

- Hány politológus mondhatja el magáról, hogy foglalkozott patkányokkal??

- A szadista olyan mazochista, aki a kanti kategorikus imperatívusz alapján jár el.

- Micsoda hülyék ezek a finnek, náluk a popsi az felvágott, a nő viszont Tarja.

- Azt mondják, Amerikában vezetés közben lehet aludni.

- És mi van, ha kanyarodik az út?

- Nem kanyarodik.

És igen, továbbra is azt gondolom, hogy aki egy olyan előadással utazza körbe a világot, amelynek témája az, hogy ha egy asztal egyik lábából egy kis darabot levágunk és fémmel pótoljuk, akkor az meddig ugyanaz az asztal, azt csúnyán meg kellene rázni, és csak a jófejségemnek köszönheti, ha nem kettőhússzal, de azt nem lehet ép ésszel kibírni, amikor az illető elmeséli, hogyan szerzett nyílt lábszártörést árokugrás következtében, és akkor valaki rákérdez, hogy azért azonosnak érezte-e magát a lábával.

A "mi történt velünk az elmúlt két évben" című rész tartott délután öttől este tizenegyig, utána rájöttünk, hogy el fog menni az utolsó busz, de sajnos addigra már elment. Garázsmenetekkel kunyoráltuk magunkat egy-egy megállóval közelebb a Móriczhoz, de végül értesítenünk kellett Edwardot, hogy szedjen össze minket. Edwardot egyébként egyáltalán nem így hívják, annak köszönheti becenevét, hogy nagy drága ezüst autója van, és szereti a Muse-t. Mire odaért volna, mi már egy arra tévedt éjszakain ültünk, de nagy megelégedésemre szolgált, hogy a "hát úgy alakult, hogy minket levisznek, de gyertek utánunk busszal" szlogenű csapat közben kint fagyoskodott és őrizte a parkolóhelyet. Úgy döntöttem, a keménymaggal tartok. Egy korsó sör fölött a legmegátalkodottabb bölcsész is szellemesnek tűnik.

Hazafelé hatos éjszakaival mentünk, ami éjjel 3 és 4 között nagyjából a nyolcadik bugyorból merít. Mögülünk kikászálódott egy nem szomjas veszekedő pár, és becsusszant két zsebtolvaj. Előttünk egy nő és egy harmadik zsebtolvaj ült, a negyedik a nő mellett állt és próbált benyúlni a hátizsákjába, a banda vezetője pedig szemből koordinálta a műveletet, miközben az alatta alvó fiú zsebének bélését próbálgatta. Ha szakadt lett volna a varrás, biztos szólt volna neki.

Ti ilyenkor mit csinálnátok? Végülis nem láttam, hogy bármit kiemeltek volna, és hiába volt velem fiú, azért féltem, hogy megvernének. De normális az, hogy még nekem kell ilyenkor félnem? Á, mindegy, azért örültem, hogy a Nyugatinál hemzsegtek a kékek, meg annak is, hogy kísérőm velem maradt a busz indulásáig, hátha így kicsit nő az átlaghőmérséklet körülöttem. A 923-ason aztán összefutottam Ramé húgával, akinek korábbi kalandjai komoly szerepet játszottak abban, hogy most már nem merek hazagyalogolni az éjszakai megállójából. Bár, a fene egye meg, edződnöm kell, az utóbbi három évben elszoktam attól, hogy hajnalban védtelenül kelljen az utcán kóborolnom.