Beküldte Raya deBonel -
A buszon hallgattam egy kis Tangramot megint, hátha elalszom tőle, de ehelyett érdekes gondolatom támadt. Stephen King ugye sokszor emlegeti a majomkart, akitől hármat lehet kívánni, de mindig mindent rosszra fordít. Modern életünkben a e megfelelője az "apróbetű". Az jutott eszembe, hogy működik-e vajon visszafelé, vagyis ha kimondottan rosszat kívánsz, akkor is talál egy kiskaput, és jóra fordítja, vagy akkor maradéktalanul teljesíti?
Miközben ezen töprengtem, számos szép bika mellett haladtunk el. Guy Allard bikafarmjára mentünk, itt 300 szép camargue-i (ez nem olyan, mint a spanyol bika, kisebb és lant alakú a szarva) éldegél meglehetős békességben. A legöregebb állat jelenleg 13 éves, de Banco például majdnem húsz évet élt.
Viadalra szánják őket, de a Camargue-i változatban nem ölik meg a bikát, csak a szarvukra vagy a homlokukra kötött gyöngysorokat (ficelle), kokárdákat (cocarde) és bojtokat (gland) próbálják leszedni megadott sorrendben. Azért ez is elég veszélyes, meg a bikát is stresszeli, mindenesetre csak 3 éves koruktól viszik őket versenyezni, és két futam között legalább 3 hetet pihenhetnek.
A legnagyobb ribilliót mégsem egy bika okozta, bár nevében nem volt tőle messze. Egyszer csak iszonyatos sikoltozás kíséretében kiront egy lány a vécéből, és csak sokára tudtuk kihámozni az összefüggéstelen visítozásból, hogy az történt, hogy egyszer csak egy béka bukkant fel a klotyóból, hogy megszemlélje a hölgy boldogabbik felét. Tekintve, hogy marokkói lányról volt szó, megértem az aggodalmát, elvégre ők még a hajukat sem mutatják meg a férfiaknak, nemhogy egyéb szőrzetüket, és hátha hím béka volt. Ezek után mindenki úgy ment be a vécébe, hogy előtte jól belenézett, és igyekezett felkészíteni lábait legalább olyan rugalmas ugró reakcióra, mint amilyet egy béka tudna produkálni.
Ebből látszik, mennyire vagyunk vidéki gyerekek... a háziak nagyon szimpatikusak voltak, olyan igazi agyagból-sárból termett gazdálkodók, repedezett körmökkel, de ilyen kaját sehol máshol nem kaptunk. Amíg vártuk, hogy elálljon az eső, kiraktak nekünk két zacskó chipset meg két tál sangríát, aztán megérkezett ez, mint előétel:
Ezek után még kaptunk egy tonhalas-kukoricás zöldsalátát, és - ha nagyon le akarnám becsülni, azt mondanám - marhapörköltet. Na de ezek igazi Camargue-i bikák voltak, ha minden igaz! Isteni finom, omlósra főtt hús gőzölgött a tálban. Ez is olyan falusi volt, hogy mint a ferences menzán, közös tálat kaptunk. Persze nem bírtuk megenni. Köretnek a híres Camargue-i rizst adták, desszertnek pedig sajtot és fagyit is kaptunk. Elengedhetetlen borral... az étkezés végén már éreztem, hogy nem kellett volna ennyi sangríát inni. Nem voltam rosszul, csak nagyon melegem volt és gyanítom, hogy többet vigyorogtam Mirianra, mint kellett volna. Nem mintha bármit is kiváltott volna belőle.
Miután több órát töltöttünk ebben a teremben, a falon lógó fej vádló tekintete alatt bikapörköltet falatozva, nagyon reméltem, hogy végre megtekintjük az élő verziókat is, de az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy kimegyünk, akkora eső volt, hogy végül traktor húzott ki minket egy szekéren. Utoljára Erdélyben volt ilyen élményem, de végülis nem annyira más ez, mint egy lovaskocsi: ez is hőre lassul, csak itt nem a lónak, hanem a fiának ordított a háziúr.
Hát itt vannak a híresek, mindegyiknek van száma. "A kétszázhuszonnégyes, na, az a sztár!" - mondta a bácsi. Lehet, hogy nem a rikító piros kabátomat kellett volna felvenni?
Ő parókát is húzott a tiszteletünkre.
Utána megmutatták a célhelyiségeket is.
Ez itt a gyakorlóaréna. A piros korlát elvileg megállítja a bikát, de a raseteurnek szerintem gátfutással kell rágyúrnia a feladatra, ha ki akar menekülni.
Itt közlekszenek a vadak. Van külön szarvdíszítő ketrec, ahol rájuk teszik az attribútumokat, és innen mennek vagy az arénába, vagy a teherautóra. Vagy a vágóhídra, mert azért ne feledkezzünk meg arról a pörköltről.