Beküldte Raya deBonel -
A szervezésben néhány szembeszökő hibára lettem figyelmes. Például előre nem tudtam elképzelni, hogy szűrik ki Bogláron azokat, akik Révfülöpön majd megveszik a jegyet, így elvileg ingyenesen mehettendenének (c/o Douglas Adams és az ő (ige)időugrásai) át a hajóval. Hát úgy, hogy Bogláron le kell adni valamit a csomagmegőrzőbe (ahol emiatt óriási sorok kígyóztak, akiket akár már itt meg lehetett volna sápolni a nevezési díjra). Így váltam meg a nadrágomtól. A mobilt kénytelen voltam átvinni Révfülöpre Knarék miatt, de ők legalább át is hozták nekem a célhoz, ugyanis értéktárgyakért a szervezők nem vállalnak felelősséget. Jó ötlet, és (normális, szervezett baráti társaságok együttúszása esetén) feleslegessé teszi a telefont a rajtnál felállított T-Mobil állomás, ahonnan ingyenesen lehet utolsókat vinnyogni szeretteinknek.
A másik, amit nagyon nagy kiszúrásnak éreztem, a bóják számozása volt. 500 méterenként voltak hurkák, a kilométereknél pedig kockák. Na most, a 2-es kockával egy vonalban szerepelt egy 2,5-ös hurka, a következő ötszázasnál pedig már a 3-ast jelezték. Meglátja az egyszeri úszó a legközelebbi kockát, gondolja, hogy az már a négyes, felveszi az utolsó kilométer kellemes levezető tempóját, ám mikor odaér, hideg zuhanyként (helyettesítsük be a kontextusnak megfelelően: hideg angolnaként) éri a felismerés, hogy bizony a szám még mindig görbül.
A kijáratnál szembesültem azzal a jelenséggel, ami a Szigeten is egyre inkább elharapózott: a szponzorok eleinte még bőkezűen osztogatták termékeiket, később viszont - ahogy szembesültek azzal, hogy magyar embernek az ingyen a kedvenc szava, és hogy nem, a sportemberek sincsenek tekintettel az utánuk érkezőkre meg arra, hogy nekik is maradjon még valami - bevezették a jegyrendszert, és az adagok is egyre kisebbek. Magyarul, egyre kevesebbet lehet potyázni. De itt legalább strapálja magát az ember! A holtra fáradt, tikkadt, éhes, elcsigázott (bocs, még élénk az élmény) úszónak nem jár semmi normális kaja, és a pólók is félúton elfogynak (persze aztán hoznak még, de miért nem hozták ide az összeset már az elején?).
Az utolsó nyavalygásom pedig, hogy a mentőhajó a tízéves gyereket kicsapja a kikötőben, és senki nem mondja meg neki, hogy hova menjen, hol mondassa be, hogy várja a szüleit, nincs egy telefon, ahonnan felhívhatná őket. Ezt is sikerült megtapasztalnom.
Az már csak kekeckedés, hogy a több száz vitorlás közül miért csak egynek, a cél közelében horgonyzó Rock Star gazdájának jutott eszébe zenét betenni. Jó, képzelem, mi lett volna abból, ha tízméterenként más zenei világba tempóz át az ember, de akkor is nagyot dobott volna a hangulaton.
Amúgy egyáltalán nem izgultam. Egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy ne lennék képes rá, hiszen csak másfélszer annyi, mint amennyit Valladolidban hetente leúsztam (csúcs szerint) 54 perc alatt. Mondjuk ugyanez a táv itt két órát vett igénybe, de ezt tudjuk be az élővíz sajátosságainak (hullámok, oldalsodrás, sporttársak).
Kicsi Knarnak köszönhetően pedig (mert nélküle nem álltam volna meg, ha beleszakadok is) felelvickélhettem öt szép kis vitorlásra, megmutatták a műszereiket, sőt, ha nagyon akartam, még a hálószobákba is beleshettem. A hajósok mind jó fejek voltak, persze az antiszociálisak biztos nem vállalkoztak versenyt biztosítani.
Egyszóval: én, akinek az úszásoktató már óvodás korában megmondta, hogy soha nem fog megtanulni úszni, átevickélt a Balatonon, és én, aki köztudomásúlag beszari nyúl vagyok, elintéztem, hogy Mariann XXL-es pólóját, amit első zavarában elfogadott, kicseréljék. Nem tudom eldönteni, melyikért vagyok büszkébb.