Beküldte Raya deBonel -
Korszakalkotó felismerést tettem.
Akik csak szellemi erőfeszítéseim gyöngyözte eredményeimre éheznek, azoknak íme, itt a végkövetkeztetés:
Akkor érzem, hogy élek, ha valaki utál.
Ha érteni is akarod esetleg, olvass tovább.
Szóval alapvetően nem szeretek csak lányokból álló csapatba járni/tartozni, mert intrikálnak, fúrnak, és inkább a saját és a másik frizurájával/alakjával/mármegintezvanrajta fülbevalójával vannak elfoglalva, mint azzal, amiért odamentek. Meggyőződésem, hogy ez az egyik kis tégla a női üvegplafonban.
Tavaly bekerültem a fordítóképzésre, és azt képzeltem, itt végre mindenki penge lesz, nem kell két percet várni, hogy felfogják az elhangzott mondatot (mint a Külkeren, ahol egyesek azért jártak fordító és tolmács szakirányra, hogy szinten tartsák a nyelvórákon elkurvult angoljukat), és nem kell majd szerénykedni, hogy ugyan, te is nagyon ügyes vagy. Ehhez képest tizenkét roppant érzékeny egójú, némely esetben ráadásul pályát tévesztett egyén közé kerültem.
Ugye ez egy fordítóképzés volt, amit azért végeztem el, mert elvégre dolgozni általában írásban szoktam, azzal együtt, hogy a tolmácsolás jobban érdekel. Ez az első évfolyam, a "kicsik", ahogy a képzésvezető mondta. Gyakorlatilag felkészülés a "nagy"-létre, a második évfolyamra, de nem kötelező se továbbmenni, se az első évet elvégezni a második előtt. Ebből következnek a kettévágott képzés olyan anomáliái, mint hogy mi, akik kijártuk az első évet, fényévekkel tartunk az újak előtt olyan dolgokban, mint az ö-zés semlegesítése, jegyzetelés, blattolás, kibúvási technikák és egyebek.
A másik ilyen anomália, hogy az első éven is van egy rakás tolmácsóra, amivel azt, aki csak fordítani akar, ki lehet kergetni a világból. Ez volt az Ádám-Évától kezdés, most jöjjön a lényeg.
Én azt hittem, hogy ez a társaság úgy nagyjából befogadott, jártunk kocsmázni lyukasórában, egyszer még bulizni is voltunk, ahol miközben a züllött részleg indiántáncot járt a sminktükör periodikus érintésével, mi négyen (?) csendesen és értelmesen beszélgettünk a szőnyegen (én ülve nagyon csúnyán be tudok rúgni, ez sajnos be is következett).
Na ehhez képest nyáron a Facebookon mást se látok, mint egymás seggét nyaló bejegyzéseket és közös buliképeket a csoporttársakról. Ha rákérdezek, semmi válasz. Egy kasztba helyeztek B-vel, a közellenségnek kikiáltott pária csoporttársunkkal. Nem értettem, miért.
Hát tegnap vettem a bátorságot és amint haladtunk az ostromállapotban lévő E épület aulájából kifelé, négyszemközt megkérdeztem F-et, akivel együtt fogunk kimenni Strasbourgba, talán ő őszinte lesz. Mit csináltam rosszul, hogy kiutáltak? Ha most tudnám, talán ezt az évet nem szúrnám el ugyanígy, amit az első héten csináltam, azt a három hónap távollét talán semlegesíti, addig meg dolgozhatnék magamon.
Először jött a maszat, hogy "nem lehet mindenki mindenkinek szimpatikus", aztán a kapunál már kibukott, hogy ki volt az, aki nem szeretett engem. Egész más, mint akire gyanakodtam: olyasvalaki, akivel még csak nem is tanultunk egy nyelvet, és egész évben talán háromszor ha beszéltünk.
Mire felszálltunk a négyeshatosra, már az is kiderült, hogy mi velem a baj: túlságosan büszke vagyok magamra és még nyomulok is. Miközben a többiek (ál)szerénységből vagy önbizalomhiányból mást se mondanak, mint hogy "nekem ez nem megy", meg "hú de nehéz, milyen szemét ez a tanár". Tény, hogy a tanárok és a többiek is azt jelezték vissza, hogy a legjobbak közé tartozom, és ha ezt nem rejtettem véka alá, az maximum azt zavarhatja, aki maga is megjátssza ezt a bénázást.
Viszont mire hazaértem, kimásztam a krónikus időhiány miatt rám szakadt depresszióból. Úgy éreztem, hogy élek. Hiszen utálnak. És rájöttem a fentiekre, miszerint, ahogy Darvas Ivánnál olvastam: "halottakat senki se gyűlöl, csak élőket". Lehet, hogy arra kell feltennem az életemet, hogy mindig borsot törjek valakinek az orra alá?