Beküldte Raya deBonel -
...az, hogy olyanok, mint egy ártatlan keresztény szekta. Bevallom, azt hittem, apró reteszen át, suttogva kell bemondanom a titkos jelszót, aztán engednek csak be a rosszul megvilágított folyosóra, melynek beláthatatlanul magas mennyezetéről időnként kísérteties légáram csap meg, ahogy egy denevér portyára indul... hideg vízcseppek hullanak borzongató tárgyilagossággal...
...s mikor mindezen túljutunk, belépünk egy tiszta, világos és meleg terembe, ahol szelíd, mosolygó emberek várnak az ősi igazság tanaival. Mondjuk ez - az ő értelmezésükben - igaz is volt.
Az este témája a szenvedés oka volt, Buddha-style. Szerintük az élet két út mentén zajlik: az egyik a saját, egyéni fejlődésünk útja Isten felé, a másik pedig egy ránk kényszerített, ciklikus útvonal: a születés, növekedés, majd hanyatlás és halál örök körforgása, amiből azért nem tudunk kilépni, mert minden kis spirituális sugarat, ami bejutna ebbe a zárt világba, azonnal bevonunk materiális mázzal, formát adunk neki, amitől aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy van egy szép, üres burkolatunk (vö. vallások).
Na, lehet, hogy ti nem vettétek észre, de mi itt olyan gondtalanságban élünk, akár az ifjú Sziddharta apja palotájában. Jobban mondva minden egyébbel vagyunk elfoglalva, nem azzal, amivel valójában kéne (könnyű mondani: akiket tényleg csak a majom érdekel, azok olyan menthetetlenül lúzernek tűnnek, hogy egyáltalán nincs kedvem lemondani az úgymond világi hívságokról, de hát én úgyis eretnek vagyok, én szeretnék reinkarnálódni).
Először egy szöveget olvastak fel ebben a témában, aztán bekiabálásos alapon beszélgetés zajlott. A legértékesebb gondolatok egy középkorú, élénken gesztikuláló nőtől származta, olyanokat mondott például, hogy "nem tetszik nekem, hogy Isten választás elé állított minket, szabad akaratot adott nekünk, aztán megbüntetett, amiért éltünk a döntés szabadságával". Erre eddig sose gondoltam, csak iszonyú sportszerűtlennek tartottam az egész eredendő bűn históriáját.
Csak ne villant volna be, hogy emberekről beszélünk, gyakorlatilag tehát hangyákról, akik a bolyban ülve tanítják kicsinyeiknek, hogy a világ márpedig kúp alakú, és a csúcsán egy hatalmas, morzsálódó szendvics van, amiből az összes hangya tízmillió évig elélhetne a jelenlegi szaporodási ütem megtízszereződése esetén is, de odáig útjukat állja az Őrjöngő Vihar (hangyairtó), amelyet a Viharistenek bocsátanak rájuk. Szóval ott ül egy kis csoport ember egy elszigetelt szobában, és intellektuális pofával magyarázza egymásnak, hogy Isten micsoda, mit miért teremtett, és hogy mi áll az emberi mikrokozmosz középpontjában. Közben kint ordítozó fiatalok vonulnak el, akik éjszakai életüket élik. Az előadók idegesen pislognak a zaj irányába. Nem kellene inkább kimenni és megnézni, mit csinálnak? Nem az az élet?
Az a bajom, hogy minden irányba szkeptikus lettem. A bulikat (legalábbis az ilyen bulikat) sose élveztem igazán, a róluk tudomást nem vevő spirituális széplelkeket mégis legszívesebben bezárnám egy dübörgő pincediszkóba, ott elmélkedjenek. Így nem lehet sehová tartozni.
Az az aranyos ebben a társaságban, hogy úgy állít dolgokat, hogy nem állít semmit. Á, mi nem vagyunk vallás - közben kész világképpel rendelkeznek, úgy, hogy annak egyetlen részlete sem igazolható sem empirikusan, sem deduktíve. Á, mi nem vagyunk mágusok - közben beavatási rítusaik vannak, ahol olyanokat mondanak, mint "[az a valami] nőjön meg bennem, én pedig csökkenjek". Borsózott a hátam, ahogy olvastam, ha valamire megtanított Nofra, hát az az, hogy vigyázzak, mit kérek "odaátról". Nem tudom eldönteni, mi ez: szekta, titkos társaság nyitott ajtókkal, vagy fal, amely mögött gyermekáldozatokat mutatnak be... Vagy egy szervezet, aminek - akárcsak a gittegyletnek - egész más a célja, mint amit nyilvánosan hirdetnek?