Aug. 17.

Reggel elcaplattunk horvát félbarnát venni, és lecsót tunkoltunk. Elvittem elmosni a pipát, mire a kedves pár (mint kiderült, horvátok) rasztás nőtagja megkérdezte angolul, mit szívunk belőle. Mondom, gyümölcsös dohányt. Kopasz, tetovált párja figyelmeztetett, hogy ha a helyi rendőrök ezt meglátják, nem fogják szeretni, mert hasis, hasis. Mondom, azt kisebb pipából szívják. Sejtelmesen nevetgélve felelte: tudom, tudom.

Egész nap süttettük a hasunkat (a hátunkat külön nem kellett, az búvárkodás közben amúgy is sült) és úszkáltunk. Most már megértem azokat, akik a Maldív-szigetekre mennek nyaralni, de eddig csak az ólinklúzívról hallottam, az annyira nem fogott meg. Micsoda élet lehet ott a vízben! És pont az egy méter vagy sekélyebb részen, beljebb menni nem hogy nem kell, de nem is érdemes. Nagyjából ott kezdődött a tengeri fű birodalma, ahol egyszer egy tenyérnyi rákot láttam mászkálni, de nagyjából ennyi. Volt még egy-két tengeri rózsa, efféle, de összességében a halak sokkal érdekesebbek voltak. Játszottunk velük: kézzel felkavartuk nekik az aljzatot, mire egyre többen jöttek. Nofra felfedezte, hogy egy halat követve többnyire zsákmányt találunk.

Bár még nem sajátítottam el teljesen a víz alá bukás, majd a pipa kiürítése fújással című feladatsort. Értsd: sós garatöblögetés cserébe minden kagylóért.

A tenger szép, a tenger jó, de akkor mégis ingerült lettem picit, amikor kiderült, hogy az új generátorért Zadarba kellett menni, és csak másnap este lesz kész. Hiába, a heverészés hosszú távon nem nekem való. Vigaszból fagyiztunk azért egyet (kedvenc fagyisunk lassan kezdett kifogyni az ismeretlen ízekből), vettünk egy pipát Nofrának is, és még este ki is próbáltuk. Megegyeztünk, hogy a nap víz alá sütése nagyjából előfeltétele a dolognak, és hogy várunk másnapig.