Aug. 16.

Átmentünk a szomszéd faluba, Selinébe (autó nélkül ennél nagyobb utazásra nem gondolhattunk). Templom. Írásvetítővel, firkákkal, alvó zongorával, légkondival. Ez egy érdekes, lyukacsos helyi kövekből rakott fal. És hogy mi lyuggatja ki? Megoldás később...

Aztán pedig, gondoltam én, szép sétát teszünk a tengerparton. Aha. Diszkréten megbújó "Privát" táblát találtunk, Nofrára meg az ilyenek úgy hatnak, hogy leginkább sehogy, de ha mégis, akkor ellentétesen. Aha. Hamarosan tisztába jöttünk a "magánterület" szó horvát jelentésével. Amikor megláttam az elsőt, még nem is szóltam Nofrának, mert hátha csak egy műanyag flakon teteje. A másodikat már ő is kiszúrta.

Női, a férfiak halált megvető, fanatikus adrenalinkeresését kiegyensúlyozni hivatott életösztönöm sikoltva űzött volna kifelé, na de ha a párom robban, én is robbanok, együtt sírunk, együtt bicegünk. Egyébként a part gyönyörű volt, megérte bemenni. Mások is tudták ezt, családok lubickoltak a vízben, gyerekekkel, kutyával.

Három órát gyalogoltunk, és ebből csak háromnegyed óra volt... na ezt a szót, szerintem, húsz éve, amióta beszélni tudok, nem mondtam ki annyiszor, mint ezen a délelőttön. Aknamező.

Délután békésebb vizekre eveztünk (ha! ha! a mi kempingünk mellett is volt egy magánterület). Találtam egy úszószemüveget, ami az összes eddigi példánnyal szemben, ami valaha is megfordult a fejemen, egyedül rendelkezett azzal a tulajdonsággal, ami, véleményem szerint, eredendő funkciója volna: jelesül, hogy kívül tartsa a vizet. Búvárfelszerelésem ezennel megalapozódott. Nofra vett nekem egy hozzáillő narancssárga pipát, és már mehettem is kincset keresni. Mekkora öröm volt az első kis lila kagyló, és milyen szép fülbevalót fogok rittyenteni belőle! És most lesz látható az, ami ebben a blogban igazán nem gyakori: Maitai teljes testhosszában! (Nofra csinált rólam pár ilyen képet: balra úszom, jobbra úszom.)

Az autójavítás hátralévő napjaira sznorkelnyikké alakultam. A halak az általam eddig ismert sekélytengeri társaikkal szemben, bátrak és kíváncsiak voltak. Ahová léptünk és felkavartuk az aljzatot, csapatosával jöttek. Csíkosak, színesek, szürkék, barnák. Láttam tengeri rózsát is.

Ebédre enyhén elméretezett (másfél kiló paprika, ugyanannyi paradicsom, két kiló hagyma) lecsót főztünk, még az utolsó napra is jutott belőle. Kó-bász-szal.

Tengeri naplemente.

Este még két és fél órát töltöttünk Starigrad éjszakai életének felfedezésével (értsd: haléttermek, szuvenírárusok, bárok, dodzsem, fagyizó...). Ja, igen, fagyizó. Találtunk egy isteni helyet, ahol olasz módra lapáttal adtak fagyit, és a Rovinjban megszokott ötkunás áron. Ezen az estén fehér fagyira volt kedvem: kókusz, joghurt és ananász alkotta a kompozíciót. Pipából is jázminosat szívtunk.