Aug. 14.

Korán keltünk, és én végleg szerelembe estem a kocsink körül állomásozó fügefákkal. Körülírom: héj. Leírom: lehántom. Az igazán érett példányok már eközben szerteszét szakadnak, láthatóvá válnak édes, lágy, bíbor beleik. Magok, puha, vörös belső. Füg(e)gő lettem. Lassan átértékelődött bennem az öngyilkossági módszerek preferenciasorrendje: halálra zabálni magam fügével nem is lenne olyan rossz, bár az emésztésre gyakorolt közismert hatása miatt ez aligha volna lehetséges. Legyen elég annyi, hogy megreggeliztünk.

Persze muszáj volt még lecsattogni a partra és meglesni, hol tart most az apály avagy dagály folyamata Nofra előző este elhelyezett mérföldkövéhez képest. Tőle tanulok a legtöbbet a hím lélekről: például, hogy kedvenc filmem főhőse is azért csinált egy csomó mindent, amit én nem értek, mert FÉRFI.

Felautóztunk a Paklenica Nemzeti Park felső parkolójához (pár kilométernyire szállásunktól. Bár ne tettük volna. Bár, ne tettük volna? Már odalent érezni lehetett valami furcsa szagot, ami leginkább a párizsira emlékeztetett. Nofra valami növényre tippelt, én inkább haspók (és persze magyar) túrázóra. Fent aztán, miközben egy sziklafal és egy szakadék között pingpongozva gyakoroltam a merőleges parkolást hátrafelé, szóltak, hogy füstöl. Mármint a járgány. Kéken. Hát akkor most ez itt marad, elnézést attól a fél autótól, amelyik emiatt nem fér ide. Ott és akkor nem lehetett megállapítani, mi a keser, mindenesetre megrémültem, itt vagyunk idegenben, senki nem tud általam ismert nyelven, nincs külön biztosítás a kocsira (később megnyugodva konstatáltam, hogy 10 évnél öregebbekre amúgy sem lehet kötni, továbbá a javítás költségeit nem fedezné), aztán megembereltem magam, megfogadtam, hogy nem eszem több párizsit, aztán mint eb a Szaharát, mentünk túrázni.

Az illusztrációhoz nem passzol, de leírom: a sziklamászó pasik mind izmosak, kockás hasúak, rasztásak, barnára sültek, és ronda, túlsúlyos nőkkel járnak kézen fogva. Fuj.

Kiértünk egy rétre, már épp kezdtünk volna gyönyörködni, amikor finoman odébb lettünk küldve, lőn bázisugrás. Ezt a csúcsot Anica Kuknak hívják, tehát aki innen leugrik, azt nem lehet máshogy nevezni, mint hogy kuki.

Épp leért a fickó, amikor az eső is utána ugrott. Én meg haskilógatós, pici fehér topban, a napszemüvegemet meg kénytelen voltam a fejemen tartani, mert vizesen úgyse láttam volna át rajta... hát nem mondom, hogy életem legkellemesebb kirándulása volt. Pedig láttunk sok kicsi denevért egy elhagyatott erdei házban sziesztázni, szezonális patakot (amit felfoghatunk úgy is, hogy a kedvünkért telt meg vízzel, ami más megvilágításba helyezi az amúgy undokul kitartó módon csepegő esőt), virágokat, szép formájú köveket és kutyákat, csivavától felfelé.

Bizonyíték, hogy néha a Szűzanya is elbukik.

Csak hogy ne rágja senki a körmét: a kocsit Nofra sikeresen elmanőverezte egy szervízbe (a környéken monopolhelyzetnek örvendő Cavic, azaz Kavics úr műhelyébe), mivel előzőleg megállapította, hogy a generátor izzik egy körömnyi darabon, pár kilométert még lehet vele gurulni. A szerelő három napot és 750 kunát mondott.

Ez sajnos azt jelentette, hogy ugrik a hétvégi kirándulás (mit tudom én, milyen, bármilyen), tengerhez leszünk láncolva. Szerencsére verőfényt mondtak. Bizakodva tekintettem a másnapi nemzeti ünnep, a vasárnap és a hétfő elébe, amikor is délután 5-re visszakaptuk volna leend gombóckánkat.

Vigasztalásomra Nofra kibontotta az első üveg Sangriát, szőlős pipát szívtunk hozzá és Labirintust játszottunk.