Beküldte Raya deBonel -
Teljesen úgy kezdődött, mint Valladolid. Repülő az ország fővárosába, aranyos idősebb úr a repülőn, vonat a kisebb városba, a lakásban Alice vár.
Helyem a 11. sor ablakánál, a szárny fölött volt. Mellettem egy idősebb, ránézésre elég kéjsóvárnak tűnő úriember ült, akiről kiderült, hogy Péternek hívják, az ikertestvérét pedig Pálnak, továbbá hogy a vasutas rádióamatőrök nemzetközi kongresszusára utaznak heten. Nem vicc! A továbbiakban sokat megtudtam a rádióamatőrökről (például választ kaptam arra, hogy miért nem redundancia az, hogy ROGER COPY CONTACT, ami a legutóbbi katasztrófás filmben megakasztott), és kaptam az utazás hátralévő részére egy pótapukát: hátradöntötte a székemet, megkérdezte, nem fázom-e, felkapcsolta a villanyt, hogy lássuk a kaját, azt hittem, a szendvics után még meg is büfiztet.
Nagyon aranyos volt egyébként, lelkes, mint egy gyerek (életében másodszor repült, mosolyog a tapasztaltak bölcsességével Maitai, a legek ördöge). Azt hamar észrevettem, hogy a közbevetéseimre kevésbé kíváncsi, mint amennyire szeretné megosztani a gondolatait, így aztán kedvére tettem és hallgattam. Elmesélte például, hogy a rádiósok többnyire hónapokkal előre tudják, hol lesz helyi konfliktus, mert ott megjelennek az amerikai katonák, akiknek valamiért nem tiltják meg, hogy rádiózzanak. Azt már csak ő is hallomásból tudja, hogy ez már a szuezi válság idején is így volt, ő ugyanis még csak 11 (!) éves volt akkor. Azt is elárulta, hogy az amerikai műholdak már 1982-ben képesek voltak 2m mélyen a homokban megtalálni egy másfél méteres kútgyűrűt.
Azért engem is kérdezgetett. Mikor szóba kerül a foglalkozásom, többnyire az jön, hogy „én is tudok …..-ul”, vagy „nekem bezzeg annyira nincs nyelvérzékem, próbáltam például…..”. Ez esetben megspékelve azzal, hogy bezzeg a testvére milyen veszedelmesen jó nyelvtudással van megáldva. Ez speciel igaz volt, ha nem is a „nyelvtudás” szó hagyományos értelmében. Volt alkalmam megfigyelni, hogy kommunikál barlangi angolsággal (vagyis kizárólag egymás mögé dobált főnevek használatával) egy amúgy nem rosszul beszélő francia hapsival. Megoldotta.
Egyébként új projektem a tökéletes (már amennyire ebben a műfajban ez értelmezhető) tolmáccsá válás, amire pont alkalmas, hogy se falka, se kalózok, Nofra pláne nem, mert ez egy huszonnégy órás feladat. Szerintem mire hazajövök, álmodni is franciául fogok. A projekt részeként gyakoroltam a sajtos szendviccsel az ún. tolmácsevést, vagyis mindig csak akkora falatot haraptam le, amit még pont le tudok nyelni azonnal, ha meg kellene szólalni. Nem mellesleg így tovább is tart, aminek azért is örülök, mert általában illetlenül gyorsan eszem, meg aztán így jobban is laktat. Rá vagyunk szorulva, ha már a válság óta a Malév mentesít minket a főtt kajától. Reméltem, hogy HA5KB rákérdez, miért csinálom, de nem.
Nem is a szendviccsel volt gond, hanem az itallal. Ittam egy pohár narancslevet meg egy teát, plusz bennem volt az a mintegy liternyi tea, amit még Pesten magamba diktáltam az utóbbi rohanós napok okozta kiszáradás ellen. A beszállásnál pedig rohantam, mert félórás sort kellett végigállni a mágneskapunál. Nem volt időm vécére menni. A külső fickó aludt, nem akartam vegzálni, ezért aztán az utazás utolsó fél órájáig úgy gondoltam, hogy kibírom a reptérig. Hirtelen azonban világossá vált, hogy minden hősiességével együtt hiábavaló ábrándokat dédelgetek. Ekkor éppen csupa szorulásos japán, illetve hígfosásos angol vette igénybe a vécét, majdnem sírtam, mire bekerültem, papír pedig már nem is volt. Már kigyulladt a biztonságiöv-jelző, én meg már fontolgattam, mit mondok a sztyuvinak, ha vissza akar tessékelni a helyemre (abban az irányban gondolkoztam, hogy „jobban teszi, ha megvárja, míg bejutok, mert különben csúnya vége lesz”), de szerencsére erre nem volt szükség.
Ezt a traumatikus élményt követően leszállt a gép. Tapsoltunk.
A metrón ez a vers volt kirakva:
Destin d’un journal abandonné
Attrapé á la volée,
Feuilleté en vitesse sur le quai,
Lu et relu, meme l’edito,
Classique pour un journal du métro.
Mais sur le siege abandonné,
Glissé, tombé, pietiné, déchetiqué,
Eh oui, pour le pauvre journal la poubelle
Eut été, o! combien d’une fin plus belle.
Az otthagyott újság sorsa
A szél elsodorhat,
Sietve belém is lapozhat.
Átnyálazhatják minden soromat:
Metropol módjára viselném sorsomat.
De így, itt, a széken hagyva,
Gyűrve, tiporva, foszlánnyá szaggatva,
Ó, jaj, ha egy lap szava bármit érne,
Inkább a kukában végezném be!
Amit biztosan sokat fogok fotózni Franciaországban, az az ég. Hihetetlen tágas. Változatos felhőit ma már minden oldalukról megcsodáltam.
Strasbourg pedig imádnivaló. Első látásra teljesen kaotikusnak tűnt: biciklik, óriás ablakú villamosok, gyalogosok, részegek, diákok... Az épületek viszont a hagyomány és a játékosság szerencsés keverékét adják. Rögtön megfogott. Boldogan nézelődtem, még azt se bántam, hogy rossz villamosra szálltam, pedig speciel a járda nem éppen bőröndös utazókra van tervezve, aszfalt alig van, mindenhol köves.
Ijesztő, hogy sehol se kérnek PIN-kódot, egyszerűen betolom a kártyát, és már le is szopta a pénzt.
A szobácskám a negyediken van, elmegy. Szomszédom, a B lakó egy fiú. A bemutatkozó tesztet elbuktam: nem volt nálam dugóhúzó. Asszem, át kell majd hívjam a haverjával egy pofa borra, ha jóban akarok lenni vele.
Már felfedeztem a szupermarketet, ami megint intenzív ujjongást váltott ki belőlem. Az elképzelhető összes fűszer (curry! kardamom! tárkony! borókabogyó! meg egy rakás olyan, amit nem is ismerek!), külön bio- és fairtrade részleg! Sajtok! Bor! Beruháztam egy vízforralóba (6,90), mert tea nélkül nem élet a élet. Egyelőre azt iszom, amit a köldökömre kenek, mármint nem ebben a sorrendben, meg szigorúan véve azért ez a kettő diszjunkt halmaz.
A legjobb, hogy már internet is van, itt várt egy modem, meg egy lap a kóddal. Havi öt euróért korlátlanul. Hátrány, hogy a lakás hibalistája úgy harminc tételre rúg (Alice-mama profi), többek között nincs se párna, se evőeszköz, se edények. Kérnem kell otthonról egy fazekat is. Valamennyire már otthonossá tettem: az asztal fölött csupa olyan kép van, amitől elvileg fel kéne vidulnom majd (Jóanyám huszonévesen, kalózokkal becsípve buli előtt, Atom a zöld post-ittel a szájában), amikor a harmadik óra tolmácsgyakorlást gyűröm. Az ágy fölött Nofra az uralkodó elem: Nofra nyáron búvárpipával, Nofra télen havas szemüvegben, Nofra kétségbeesetten a Hegyalján szétment sátorban. Van még pár kép a szüleimről (Prága), plusz random nyulak. Még várom a kamionos buli képeit, azt szeretném megcsináltatni, bár valószínűleg csak a plafonon jut nekik hely.