Antiszoc

Ma megint erőt vett rajtam a Woody Allen-hangulat: nem lennék egy olyan klubnak a tagja, ahova engem is felvennének.

Ebben szerepet játszik, hogy rátaláltam az "Exkluzív iwiw klub" nevű felhasználóra, akit csak olyanok jelölhetnek be, akik igazi személyek és legalább 1000 ismerősük van. Az már persze nem követelmény, hogy az ezerből 300 ne "4-6-os villamos", "Gyöngyik klubja", "Kockásfülű Nyúl fan club" meg efféle legyen.

Minden csoportban van "Népszerűek Klubja", ahová engem nem szoktak bevenni, aztán van a markáns rácsodálkozás az x éves találkozónkon, hogy én miért nem éreztem olyan jól magam az adott suliban/sportkörben/színjátszó csoportban, mint ők.

Stephen King Az (It) című regényét csak azért küzdöttem végig, mert megfogott a vesztesek klubja: egy rakás szerencsétlenség, az egyik csóró, a másik kövér, a harmadiknak nem is tudom, mi baja, de a végén mindegyik nagy sztár lett a maga hivatásában, és kő gazdag is természetesen. Nem verték meg azokat, akik annak idején csúfolták őket, nem is küldték rájuk a testőreiket vagy ilyesmi. Felnőttként találkoztak. Valahogy ez volt a legédesebb bosszú, hogy ők mindannyian fennmaradtak, nem fulladtak bele a gúnyba, mellőzésbe, megalázásba.

Nekem az volt egy ilyen alkalom, amikor már erősen közeledve az érettségihez elmentünk a Zöld Pardonba az osztállyal. Én két héttel korábban összeszedtem egy nagyon vékony, nagyon helyes, félig izraeli srácot, akivel aztán épp azért szakítottam, mert mindenáron oda akart édesgetni engem a háromszög alakban zöldre-sárgára festett házuk medencéjébe, miközben bulizni "azt csak a Tomival tud". Kösz szépen, rágjon meg téged a Herkules, tudod, a lány rottweilered. Micsoda különleges személyiség.

Na szóval ez a srác volt az, akihez az osztály legvíájpíbb háemcséje és annak egykori barátnője is gratulált nekem. Azt meg nem kell tudniuk, hogy amikor először együtt táncoltunk, akkorát esett rám, mint az ólajtó.