Beküldte Raya deBonel -
Péntek este, salsa után felkerestük annak a zenekarnak a lelőhelyét, amiben akár én is énekelhetnék. Ez volt az a formáció, aminek a gitárosához, Tibihez annak idején csatlakoztam, de mivel fél év után semmi előrelépés nem mutatkozott, leléptem. Ehhez képest most úgy hangzanak, hogy csuda! Irigy voltam kicsit, de aztán hagytam, hogy elsodorjon a dallam, derűsen ringatóztunk a zene ritmusára...
A kicsi eszem tudja, hogy nem lett volna úgyse jó, mert akkor már tudtam Valladolidot, és nem szép dolog egy induló zenekart fél évre magukra hagyni. De most már mindegy, most újra keresem azt a saját számokat játszó zenekart, akiknek pont már csak egy antikolt szaharai aranyhomoksárga hangú énekesnő hiányzik (metálbandák kíméljenek). Mikrofonkengyelem is van.
Nem tudom, mekkora a jelentősége annak a ténynek, hogy Tibi és az egész zenekara is vidéki. Nem úgy értem, hogy lóg a kapa a szájukból, hanem Tibivel annak idején egyértelműen és véglegesen elváltak útjaink, és mégis mindig küldött sms-t karácsonykor meg újévkor, sőt, most ő írta, hogy beszéljünk már egyszer igaziból is. Felhívtam, és ez lett belőle: megint megfertőzött a közönséggel vonyítva szembeállás olthatatlan vágyával...
Megismerkedtem Niki II-vel is (összesen, ha jól számolom, hat énekesnő fordult meg Tibi mellett, mire az egyik megmaradt), akinek most saját blues-zenekara van, ha sikerül, azt is elmegyünk megnézni. Jó lenne ilyen társaságba bekerülni, már csak azért is, mert én akkor élvezem igazán a koncertet, ha ismerek valakit a színpadon, aki ne adj'isten néha rám is kacsint. Tibi például többször is megtette.