Beküldte Raya deBonel -
Mostanra viszont sok minden megváltozott. Rájöttem például, hogy amilyen munkát elképzeltem magamnak (fordítás), abba hosszú távon belezavarodok, nem bírok egész nap egyedül lenni és a képernyőt bámulni. Meg hogy önálló egyéniség vagyok ("Én nem!"), és bizony az is befolyásolás, ha valaki úgy megszeretteti magát velem, hogy emiatt kihagyok egy ekkora ziccert.
Mert most már úgy gondolom, hogy ziccer lenne. Ugyan tartok attól, hogy ott se bújnék ki a bőrömből (foghattam az Erasmus alatt is az itthon hagyott pasimra, a szende lakótársamra meg ezer egyébre azt, hogy nem jártam bulizni, de valójában velem volt a baj, ha ez baj egyáltalán), és akkor nem lennék előrébb, de hátha mégis. Megmakacsolnám magam, hetente legfeljebb egyszer ragadnék rá a Skype-ra, ismerkednék satöbbi. Különben is, idegen nyelven bátrabb vagyok, mint magyarul. Naná, a torreádorok és az embercsempészek nyelvén nem lehet úgy beszélni, hogy "Öööö, elnézést, arra gondoltam, nem lehetne-e, hogy, á, mindegy, biztos tévedek..."!
Csakhogy fair dolog elvárni bárkitől is azt, hogy két évig rá se nézzen más nőre (tudom, egyesek szerint még akkor sem fair, ha egy helyen élnek...)? Még ha én vagyok is olyan naiv, hogy hűséget fogadok, és vagyok olyan mazochista, hogy be is tartanám? Végülis én megérdemlem, én vagyok az, aki úgy dönt, hogy elmegy. Én úgy gondolom, hogy csak ezért szakítani hülyeség, de akkor is félek attól, hogy nem huppanhatok vissza ugyanabba a hegyi tengerszembe, amelyikből kikászálódnék nagy nehezen, hogy megnézzem, merre tart az idecsobogó patak.
És tudjátok, mi a legnagyobb hülyeség ebben az egészben? Az, hogy ha most megint felhívnának, hogy még mindig szabad a pálya, akarok-e menni, még a tegnapi éjjelbe nyúló kiborulós beszélgetés után sem mondanám, hogy akarok. Félek a változástól, nem kezelem jól, azt tudom. Meg szeretném még hányni-vetni ezt néhány emberrel, mielőtt eldöntöm, hogy adok-e egy esélyt annak, hogy még megvan az esélyem, hogy döntsek. Na tessék. Egyszer még megértem saját magam.