Agárd 2009

Hétvégén zajlott le a hagyományos agárdi vívótábor. Én most voltam először, talán ennek köszönhető a 2005-ös gittegyleti táborhoz fogható élmény. Kellemesen fárasztó edzések, kevés (épp ezért üdítő) kivételtől eltekintve értelmes, kedves-jófej társaság, némi alkohol, napsütés, vízpart, lő- és szúrófegyverek, mi kell még?

Végre készültek rólam vívós fényképek, R. jóvoltából, aki végigdokumentálta egy asszómat szemből, és orv módon kibújt az ablakon, amikor hárman lányok utolsó fürdőzésre indultunk.

Rájöttem, hogy ez az edzős-tekintélyes dolog nekem még mindig nem megy. Szerencsére elég fakultatív volt minden, csak a jóérzés vitt rá, hogy kétszer is csatlakozzak a reggel 7-kor induló futóbrigádhoz, illetve hogy ne lógjam el a bemelegítést (mint tették egyesek, utalnék itt ismét R-re...). Végre a kitörést is megtanította nekem valaki (amúgy nem szoktam használni, nem utolsósorban azért, mert eddig felállni se tudtam belőle, ott maradni meg elég ciki, ha véletlenül nem találtam el), aminek köszönhetően három napig féloldalas izomlázzal pattogtam le a lépcsőn. Kicsit féltem, hogy aszimmetrikus fenekem lesz, úgyhogy átúsztam a Velencei-tavat, ugye mert az úszás egyenletesen fejleszti az izmokat.

Edzőbácsi azt mondta, én egy második szándékos vívó vagyok, de nem tudom, sértésnek szánta-e. Á, nem, egyébként azt jelenti, hogy nem rohanom le az ellenfelet (bár, ha nagyon tanácsolják egy bizonyos ember ellen, képes vagyok legyőzni önmagam), hanem megvárom, kiprovokálom, hogy ő induljon el, és közben megszúrom.

V-vel különösen élveztem ezt a játékot, mert ő elég agresszív, viszont aprócska, tehát elég kinyújtanom a kezem és eltalálom, meg persze ki kell bírni, amíg elindul. Szegény, ellenem mindig érzelemből vív (ezzel aztán belőlem is kiváltja, hogy üvöltözzek tus után), nagyon látszik rajta a csalódottság, ha nem sikerül győznie. A csapatversenyen annyira felzaklattam, hogy még kezet fogni is elfelejtett.

Továbbá most vívtam először gittegyleti taggal (annyira tetszett, hogy elhatároztuk: Földvárra is elvisszük a felszerelést, sőt, esetleg vívó SIG-et is alapítunk, akár flash mobokat is szervezhetünk, csak eszkábálni kell egy rádiós tusjelzőt hozzá), érdekes volt. SzIÓ egyébként íjat és légpisztolyt is hozott, a biztonság kedvéért.

Legnagyobb sikerélményeim dobozkája gazdagodott: az említett, V. elleni asszókkal, egy brilliáns alkarszúrással, amit R-nek vittem be (persze rögtön utána ötöt adott cserébe), és azzal, hogy a versenyen leggyengébb csapatkapitányként (na ez is egy sztori, a körben kilencedik voltam, kepesztettem érte nagyon, valaki hazament, így lettem az, aztán rájöttem, hogy jobban jártam volna, ha a középmezőnyben maradok és besorsolnak egy erősebb vívó mellé) bevittem a csapatot a hetedik helyre, vagyis hét tus előnyből meg tudtam verni N-t, aki egyébként a negyedik hely környékén tanyázik a ranglistán. Ja és persze rajtam kívül az összes csapatkapitány férfi volt. És az egész táborban én voltam az egyetlen balkezes.

Bár a rácpontyot megszívtam. Elmentünk első este kajálni, nagyjából huszonöten, egy olyan helyre, ahol egy pincér és egy szakács volt. Ki mit kért ugye, én kiszúrtam a rácpontyot. Volt egy szimpatikus pizza is, de hát gondoltam, azt Pesten is ehetek. Kikértem, hozták a leveseket, elkezdték a másodikokat is, amikor is szól a pincér, hogy nincs steakburgonya. Jól van, akkor mit tud adni? Röszti van? Megkérdezi. Jön, igen, röszti van, de rácponty nincs. Mindezt egy-másfél órával a rendelés után. Képzelhetitek, mennyi borravalót adtam, bár a pizza végülis finomnak bizonyult. Ebből okulva másnap azt ettem, amit a többiek, és megittam hozzá egy házmestert.

Klassz csapatépítő egy ilyen tábor. Volt ivászat is, az asszociációs játék pedig józanon fájó színvonalon folyt. Még pólót is terveztünk, az lenne rajta, hogy "En garde" és alatta fonetikus jelekkel: "a.gárd". Nagyon a-vant-gárd.

Olyan emlék most ez a fejemben, mint egy fűben talált filigrán érme. Kis becses. A föld felett repkedtem, amikor hazaértem, és elhatároztam, hogy hetente kétszer mindenképpen lejárok majd.