Szumó szummárum

A kezdetek, avagy miért ez a Drang nach Westen?

Kis hazánk nem áll a nyelvoktatás magaslatán (bár a spanyolokat látva, és főleg hallva megnyugodtam: itt se jobb a helyzet, de ők legalább egy világnyelvvel indítanak), és köztudomású, hogy anyanyelvi környezetben lehet a legjobban tanulni. Ez biztos, de azt nem ajánlanám senkinek, hogy nulla tudással külföldre menjen. Ha az ember már a reptéren azzal szembesül, hogy gyakorlatilag süketnéma, nagyobb az esélye, hogy elmenekül.

Az Erasmus alatt az a veszély is fennáll, hogy az ember automatikusan a honfitársaival tölti az idejét. Azt hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy ez hogy függ a létszámtól: ugye a kis nemzetek (pl. mi is: 10 magyar van jelenleg Valladolidban) azért tartanak össze, mert kevesen vannak, a nagyok között (itt a legtöbb a francia és az olasz) meg azért, mert ekkora mintából csak talál az ember olyat, aki a saját preferenciáira nézve reprezentatív. Az olaszok például jellemzően saját ökoszisztémát alakítanak ki: főznek egymásnak, együtt tanulnak spanyolul és persze együtt buliznak.

Vannak olyanok is, akik direkt kerülik a saját nációjukat. Én valahol a kettő között vagyok: ha összefutok egy magyarral, szívesen eldumálok vele, de csak a közös nyelv miatt nem fogok mellé szegődni.

Miért is jön egy magyar Erasmusra? Mert szeretne nyelvet tanulni, mert így meg lehet úszni a szakmai gyakorlatot, és mert ez a fogalom úgy összefonódott a bulizással, mint Laokoón a kígyóval. Néha tényleg hasonló érzés.

Tényleg soha nem keveredünk a helyiekkel?

Ez sajnos így van. Nekem szerencsém van: több olyan tárgyat is felvettem, ahol követelmény a csapatmunka, a szimulátornál meg direkt úgy keverték a csoportokat, hogy lehetőleg minél nagyobb legyen a sokféleség. A többség viszont soha nem áll szóba spanyolokkal. Erre találták ki a Tandem programot, de oda inkább olyanoknak érdemes menni, akiknek piacképes az anyanyelve (például Alice-nak, aki a spanyolért cserébe franciául javítgat). Ezek a szeánszok mindig bárokban végződnek.

A szórakozóhelyek között is van, amelyik erasmusosokra specializálódott, agresszíven nyomulnak a Facebookon, szórólapot osztogatnak és mindenféle eseményt szerveznek (spanyol buli, mexikói buli, olasz buli, szépségverseny...). Épp ezért ezek annyira dugig vannak, hogy se táncolni, se beszélgetni nem lehet. Én utálom, nem is nagyon megyek, vagy ha igen, nem a legnépszerűbb Sotabancóba.

Azért szerencsére más lehetőség is van a nyelvi kóstolgatásra: nekem nagyon bejött a latintánc-tanfolyam, ahol pont akkora beszélgetésekre van lehetőség (két partnerváltás között mondjuk fél perc), amekkorára én szerda esténként képesnek tartom magam, ráadásul a hatodik visszakérdezést is rá lehet fogni arra, hogy "hangos a zene, és különben is épp a hónom alatt volt a fejem, nem hallottam semmit".

És mi lesz a pasimmal?

Hát, ezt hívják tűzpróbának. Nagyon-nagyon sok olyan esetről hallok, hogy az itt lévő lány többéves kapcsolatokat borított fel - és ráadásul nem is mindig egy másik srác kedvéért. Felmerül a kérdés: akkor az nem is volt szerelem?

De, ott és akkor valószínűleg az volt. Egy ilyen távollét az otthon maradtaknak felfoghatatlan. Nem tudok mindenki nevében nyilatkozni, de nekem korábban segédfogalmam sem volt arról, milyen idegenben és egyedül élni. Újra kell kezdeni mindent: berendezkedni, barátokat szerezni, elfoglaltságot találni. Közben az embernek zsong a feje a tennivalóktól. És amikor végre minden megvan, akkor... akkor mi van? Istentelen nagy üresség. Érzi az ember, hogy valami nem igazi, és egy idő után ez annyira eluralkodik, hogy már abban sem vagy biztos, hogy amit magad mögött hagytál, az nem csak valami édes önbecsapás. És a tetejébe tudod, hogy egyszer haza fogsz menni, és addigra ezt el kell döntened.

Szerintem az Erasmus simán képes szétrombolni egy olyan kapcsolatot is, ami egyébként örökre szólt volna. Hogy kik maradnak együtt? Akik nem gondolkoznak az egészen túl sokat.

A legtöbb pár azért találkozik néha: főleg az otthon hagyott pasik hajlamosak megjelenni. Történt már lánykérés, de szakítás is, amit csak az illem kedvéért nem telefonon tettek meg. Szerintem egyrészt rosszabb, amikor a kedves hazamegy, másrészt számomra a két élet - a magyar és a spanyol - nem összeegyeztethető.

Meg hát ne szépítsük a dolgot: nagy a kísértés. Szingliknek az Erasmus aranybánya. Minden éjjel egy újabb lehetőség, s a finom kis pletykaháló fenntartja az ember a dicsőségtábla magasságában.

Ja, és fura, de fiúk nem nagyon szakítanak így. Vagy eleve egyedül jönnek, vagy azt állítják magukról, a lelkiismeretüket meg nem fordítják spanyolra.

Ja, és hogy mit csinálunk egyébként

Ezt egyetlen kulcsfontosságú dokumentum határozza meg: a Learning Agreement, aminek ugyan minden nyelven van neve (Magyarországon Tanulmányi Szerződésnek keresztelték), de mindenki így, angolul emlegeti. Ebben található az összes felvett tantárgy, aláírva, lepecsételve, szilíciumba vésve.

Egyetemenként változó, hogy mit és mennyit kell és lehet felvenni. Nekem 30 kreditet kell összeszednem, és szerencsére nem mondták meg, milyen tárgyakból, a Szervátültetéstől a Diplomácia, Paleográfia, Numizmatika és nem tudom milógiáig mindent tanulhatnék. Alice megszívta, neki előírt tárgyai vannak, elég sok, és ráadásul ütköznek is.

Az erasmusosok azért mindig kevésbé leterheltek, mint az itteniek. Sok tanár meg egyenesen totojgatja őket: van olyan tárgy, ahol ha csak betolod a képed a vizsgára, már átmentél. Nekem ez nem szimpatikus, elvégre ha úgy akarok tudni spanyolul, hogy az az életben használható legyen, akkor nem hivatkozhatok arra, hogy de hát én külföldi vagyok!

A spanyol oktatás sokkal inkább elméleti, mint a magyar (el lehet képzelni...), mindent háromszor magyaráznak el, és a tanárok leggyakrabban használt szava a "vale?" és a "de acuerdo?". Egyik tanárnőnk újító, ő kérdés formájában teszi fel az állítást és kérdőjel helyett azt mondja: "si o si?" Azóta már lopják is az ötletét.

Szóval túl sok dolgunk nincsen, és mindenkinek megvannak a későn kelős napjai, amelyek előestéjén természetszerűleg bulizni megy.

Diákcsemege

Nem én vagyok az egyetlen, aki az Erasmus előtt a tojásrántotta és a palacsinta szintjén állt, ezért a konyha egy újabb felfedezésre váró terület. A kedvenc példám Mariano, akinek Valeria barátnője távollétében Mara főz vacsorát, mert "allergiás" a mélyhűtött pizzára...

Maga a spanyol nép ebből a szempontból nem túl igényes: ebédidőben egyszerűen berohannak a közértbe, ahol a bejárathoz legközelebbi polcon sorakoznak a chipsek, kekszek, mogyorók (érdekes, otthon meg ropit ebédelnek az egyetemisták...), felkapnak hozzá egy Kas-t vagy egy Nestea-t, oszt ámen. Van egy töpörtyűre emlékeztető snackjük is, hát, volt szerencsém megkóstolni, de bár lett volna. Úgy viszonyul az említett magyar hentesáruhoz, mint csontváz a gazdájához. Szárított szalonnaíz. Brr. Van menza is, de 5 euróért szerintem én jobbat főzök. Mármint ha az őrölt kömény és a friss gyömbér fokozott használata a "jó"ság szinonimája.

Nekem kezdettől fogva igényem volt főzni, de mostanra lenyugodtam: például ha a recept fél liter zöldséglevest ír, nem állok neki zellergumót és fehérrépát főzni, egyszerűen feloldok egy kockát. Sancta simplicitas.

Az erasmusosoknak általában nem csak a pénztárcájuk karcsúsodik... Azon túl, hogy hiányzik az anyám nyelve, valami furcsa viszketés van bennem például tejföl, túró és mák iránt. Azon felül itt még nem találtam búzadarát sem, ami pedig kedvenc ételem alapanyaga lenne. Jobb híján eszem sütőtöklevest, almás-hagymás májat, kókuszos-zöldséges rizst, kókuszos csirke-curryt, mandulabundás almát... szóval azért nem kell sajnálni.

Mendegél a mandarin...

Ha már itt vagyunk, megnézzük az országot. Az egyetemi diákszervezet (ESN a neve, csak ez nálam már szitokszónak számít...) is szervez különféle utakat, de hát menjen Andalúziába busszal, akinek két anyja van. Különben is, Madrid óta vallom, hogy amit nem találsz ki magadnak, azt más se fogja helyetted.

Meg vannak, akiknek egyszerűbb innen elmenni Londonba vagy Marokkóba, mint otthonról. Én nem vagyok ennyire elvetemült: Róma lesz a legmesszebbi úticél, és már így is megdöntöttem az egységnyi idő alatt repülőn utazás egyéni rekordját(3 hónap alatt 3 oda-vissza út).

Sokszor írtam már, hogy meglepő a "nyugatiak" mobilitása. Alessio például meglátott egy all-inclusive 2 eurós jegyet Valenciáig oda-vissza, és rögtön be is fizette uszkve nyolc talján barátját, majd felhívta őket, hogy mit szólnak hozzá.

Fura dolog ez... Alice állítja, hogy a turistaszokások apáról fiúra szállnak: őt például folyton templomokba vitték a szülei, utálta is kellőképpen, aztán most ugyanazt csinálja ő is. Engem viszont pont templomba nem vittek, nem egy klasszikus utazós család voltunk (értsd, mint a MasterCard reklámban: múzeumi belépő 4 euró, aquapark 8 euró és 30 faktor (totális leégés), Sangría a tengerparti bárban: felbecsülhetetlen), én mégis hardcore városnézővé nőttem ki magam.

Már öt várost láttam Valladolidon kívül (azt nem igazán, különben is, az útikönyv szerint "egyébként jelentéktelen városka", pedig itt élt Cervantes és Zorrilla, a Don Juan eredeti írója, továbbá itt halt meg Kolumbusz), és ez még várhatóan gyarapodni fog Baszkfölddel és Leónnal. Januárban pedig lehet, hogy átugrunk Portugáliába, röhejes módon közelebb van, mint Madrid. Zárójel: (. Alex, a "lusta" amerikai a Facebookra azzal az albumcímmel tette fel a barcelonai képeit, hogy "felfogom én egyáltalán, milyen szerencsés vagyok?". Plusz pont.

Jó ez neked egyáltalán?

Nekem közömbös. Tényleg. Mondjuk miután már eldöntöttem, hogy jövök (kb. 3 éve történt), elég zabos lettem volna, ha nem jut nekem hely, de ha valamiért (mit tudom én, szétesik az EU, leprát vagy valami nagyon jó tolmácsmelót kapok stb.) nem tudtam volna jönni, azt hiszem, megfelelő igazításokkal tovább tudtam volna élni az életem. Szóval nem hiábavaló, de nem is kihagyhatatlan. Csak egy lehetőség.