Beküldte Raya deBonel -
Mindig voltak dolgok, amiket vártam, elvártam az élettől. Ezek olyanok voltak, amiket aztán meg is kaptam talán pont azért, mert csak azt vártam el, amit joggal remélhettem. Hasonlít ez ahhoz, hogy én nem azért tűnök "mindenben tehetségesnek, amihez hozzányúlok", mert akkora ász lennék, hanem mert ahhoz nyúlok hozzá, amiben várhatóan jól fogok szerepelni.
Például elvárhatom (inkább magamtól, mint bármilyen külső erőtől), hogy jól megcsináljak egy fordítást, de azt már nem, hogy én nyerjem meg vele a versenyt. Elvártam, hogy sikerüljenek a nyelv- és egyéb vizsgáim, mindenhova felvegyenek, legyenek barátaim, legyen pasim, legyek szép... és ez mind összejött.
Hiszek abban, hogy a szerencse/Shepard bácsi/sors/élet annak kedvez, aki mindent megtesz, amit ő hozzátehet a dologhoz. Nekem legalábbis attól jó a lelkiismeretem, ha csak ezután bízom magam a vakszerencsére. Mondjuk ha joghallgató lennék, akkor sem tudnék napi huszonhat órát tanulni és nem lenne minden tétel az utolsó szóig a fejemben, de akkor is elvárnám, hogy olyat húzzak, amit tudok. Már ha előzőleg annyit tanultam, amennyit az agyam engedett.
Érdekes viszont, hogy ugyan az Agykontroll ugyanezt az elvet tanítja (vágy+hit+elvárás=valóság), a mesterséges "programozás" nekem sosem volt igazán hatásos. Amíg én magam nem emeltem fel a seggemet és csináltam valamit, addig az agyam egyszerűen nem engedte ezt a fajta elvárást aktiválódni.
Elértem az életem fölötti kontrollnak azt a maximális fokát, amire képes vagyok. Megtettem mindent, hogy elérjem a céljaimat, elkerüljem az életkori sajátosságnak számító buktatókat (évhalasztás, éjjel-nappal parti, drogok...), előbbre jussak. És minden kipipált tétel után felemeltem a tekintetem, körbenéztem: és most mi jön?
A baj az, hogy az élet több ennél. Tudtam ezt mindig is, és többre is vágytam. De a módszer hibás volt. Így nem lehet túllépni a szürke hétköznapokon, csodát teremteni és főleg: nem lehet élvezni az életet. Így lehet minden kiszámítható, biztonságos, méltóságteljes. De boldog, az nem. (Milyen dolog az, hogy elvárom a szerelmemtől: írjon naponta forró hangú sms-t, aztán amikor megírja, nem hogy euforikus örömmel reagálnék, hanem hideg fejjel kipipálom a naptárban: igen, még ma is szeret???) Ahelyett, hogy rácsodálkoznék a világra, már nézek is a következő checkpointra. Ezt nem csinálom tovább. Túl unalmas lenne tőle az életem.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy ezentúl arra hagyatkozzak, ami fölött nem az enyém az irányítás. Ameddig én mindent megteszek a (továbbra sem szem elől tévesztett!) céljaimért, addig a "spánieltörvények" érvényben maradnak. Ez az én verzióm a "segíts magadon, Shepard bácsi is megsegít"-re.
Az elvárást felváltja a remény. S ha a rabjai leszünk, hát annyi baj legyen.