Galamb

Megcsináltam. Kivittem. De nem volt egyszerű.

Attól féltem, amit esetleg alatta találok. A tetem holt súlya, az ijesztett. Nem bírtam hozzányúlni kézzel, még gumikesztyűben se. Gondoltam, ráborítom a zacsit, és úgy könnyebb lesz. Csakhogy a zacskó alja lyukas volt. Alighanem kilógott egy-két toll, amikor az utcán masíroztam a kb. 50 méterre lévő nagy konténerek felé...

Egy család sétált előttem, úgy, ahogy errefelé szokás: minden >1 létszámú gyalogos kontingens missziója elfoglalni a járda teljes szélességét. Kikerültem őket, de esküszöm, megfordult a fejemben, hogy egy pillanatra szétnyitom előttük a zacskót. Szétrebbentek volna, asszem.

Egy építkezés mellett haladtam el. Visszafelé jövet a vártán álló munkás utánam szólt valamit. He? - kérdeztem vissza, azt hittem, az érdekli, hogy mi volt az a kacsázó sietség, magamtól eltartva a zacskót, ugyan mit vittem benne... Azt hittem, megoszthatom vele a megrázó élményt. Erre:

- Nagyon szép szemed van...

A mindenségit neki. Temetni jöttem galambot, nem vigyorogni. De hogy Paloma Picassóra sose gondolok már úgy, mint eddig, az hétszentség.