Beküldte Raya deBonel -
Úgy ébredtem, hogy álmomban láttam a választ, de ahogy a szemem kinyílt, már a kérdésre se emlékeztem. Ziháltam a megerőltetéstől, nehéz volt feljutnom, talán futottam is valami elől, valami felé. Tovább. Üres a tér, üres a szobában a levegő. Nehéz. Nehéz a paplan. Felkelek. Kikelek.
Bennem remeg még az izgalom, hogy álmomban TUDTAM. És ahogy a nappal együtt járom utamat a föld felett - sose tudtam úgy gondolni magamra, mind földből nőtt, röghöz kötött lényre, hiszen a fejem, az mindig magasan volt -, érzem, hogy nem tűnt el teljesen. Nyomok maradtak csak, az egyetlen útvonal, ami elvezet a válaszhoz. Minél jobban koncentrálok, annál inkább halványodik. Vízből csorgó fonál, amint összeszorítom a markomat, cseppekre robban szét. Hagyom, hogy magától összefonódjon újra.
És miután a nap feladatai véget értek, ő elpihenhet, de én csak most indulok. Érzem: ha tudnám, merre van, nem találnám. Hát csak megyek.
Utam kivezet a városból. Itt már csak az én utam ez, átballagok a hidakon, félretolom az útból a birkákat. Talán csak felhők, talán már akkor se találnám a talpam alá a földet, ha akarnám... Homályosan látok, egy tó van előttem. A mélyére nézek. Még mindig ott vagyok. Sóhaj. Nyugodt a világ.
Ahogy véget vetek rövidke pihenőmnek, érzem: eltűnt a nyomvonal, már nem húz semerre sem. Megmozdulok, és egy villanásnyi időre tudatom falának feszül az alakomra szövődött bizonyosság. Már én magam vagyok az Út.
És mikor hazaérek, a betűk egyesével ugranak elém, hogy biztosan tudjam, hogy biztosan megértsem: H A Z A. Nem az a haza, amit annak mondanak. Még az se mindig, amit én annak mondok. Hanem aki engem annak mond.
Amikor kinyitom az ajtót, és ott van bent Ő és tud mindent, anélkül, hogy látna, és csak annyit kérdez: "Ugye van még itthon paradicsom?", akkor az egész buborék elpattan. Az ébresztőóra hangja kiránt az ölelésből.
Szemhéjam fénysebességgel pattan fel. Ágymeleg nyugalom, végigsimítja az arcom.
- Maradj csak - mondja. - Ma nem kell menned.