Veblen

Egyfajta megvilágosodáson megyek ám keresztül. Több kurzusom is van, ahol óvatlanul olyan olvasmányokat adnak a kezünkbe, amik akár romba is dönthetik a fogyasztói társadalmat. Mind szociálpszichológiai témájú, és épp azért olyan brutális hatásúak, mert amikor az ember egy tudományos igényű leírásban magára ismer, mint a „tömeg” egy tagjára, akkor hirtelen meglátja magát kívülről, és óhatatlanul eszébe jut, hogy VAN „kívül”.

Egészen elképesztő például, mi mindent tudott Veblen bácsi már 1899-ben, amit én 2008-ig nem tudtam. Olyasmikről ír, mint hogy (Amerikában már akkorra) kialakult egy olyan osztály, amelyik szabadidejében fogyaszt, de akkor aztán ezerrel és jó látványosan; hogy a nem dolgozó feleségek, akiket szolgák nyüzsögnek körül, ugyanúgy státuszszimbólumok, mint a fűző meg a kényes ruha; hogy mind-mind arra utal, hogy a tulajdonosnak nem kell dolgoznia. És ezt ma abban a verzióban űzik, hogy mellette még dolgoznak is. Csoda, hogy senkinek nincs ideje semmire?

Mennyivel jobb lenne, ha nem töltenénk a fél életünket azzal, hogy megkeressük a rávalót arra, amit magunknak, illetve egymásnak előírtunk? Ha megelégednénk azzal, hogy nem korog a gyomrunk, nem fázunk és egyáltalán semmi releváns hasfájásunk nincsen, és aztán vennénk egy nagy levegőt, körülnéznénk, és megkeresnénk, mivel töltsük az időt, amit ezentúl nem túlórával, pszichológusnál meg karácsonyi nagybevásárlással töltünk?

Felrémlett előttem, hogy ha beüt a Nagy Gebasz (amire mostanában gyakran gondolok), hamarabb találom magam platóról szónokolva három nyelven, mint ahogy ki tudnám mondani: empiriokriticizmus. Azt mondanám, amit most is gondolok, de még csak magamnak: hagyd a francba a szavakat. A saját káromon jöttem rá, mindent elrontanak. Ne osztozkodj, ígérgess, listázz és címkézz. Ha nagyon muszáj, akkor harapd meg. És nagyon figyelj oda.

Szóval elég megrázó élmény volt, hogy azért akarom megvenni azt a kockás inget meg a fekete pulcsit, mert a társadalom nyomást gyakorol rám. Ez most nem az a nyomás, ami a répanaci felé toszogat, ez úgy általában ösztönöz arra, hogy legyen mindenből MÉG.

És most ébredek csak rá arra, hogy ez nem az egyetlen út. Hogy lehet élni anélkül, hogy az ember reggel, amikor felöltözik, élvezné, hogy ez a ruha még nem volt rajta. Meg amikor összekotyvasztja szerény kis ebédjét (ami naponta legalább 20 euróba kerül). Illetve lehet úgy is élvezni, hogy nem kerül 20 euróba.

Ezért ma olyan voltam, mint Szamár. Szürke. Illetve palacsintát is sütöttem.