Végül Salamanca mellett döntöttünk, aztán a városban még sangriás üvegeket is. Két hete először nem azzal az érzéssel ébredtem fel, hogy „jaj ne, még mindig itt vagyok!” (inkább az ugrott be, hogy „ugye nem emlékszem olyanra, hogy nem emlékszem valamire?”).
Útitársaim harmonikus eloszlású csapatot alkottak: két kanadai, két cseh, két magyar, három fiú (angolul mindhármójukat Thomasnak hívják), három lány. Valami miatt mégis úgy alakult, hogy én az egyik cseh fiúval aludtam egy szobában. Mit egy szobában: egy ágyban. (Ne számítsatok szaftos történetre: programozó szegénykém.) Az egyik kanadai lány félig kongói, tüneményesen szép, gödröcskés arcú, kakaószínű a bőre, és minden nap vasalja a haját, mert nem bírja a mikrofonfrizurát. Mondtam neki, hogy ha úgy adódik, még mielőtt nyilvánosságra hozná a lehetőséget, velem cserélje el a hajkoronáját!
Azért most az én hajamnak is lesz dolga: felfedeztem a kiegészítők eddig méltatlanul elhanyagolt világát. Szereztem két „hairagami” izét(a puszta szókapcsolattól is, hogy képzavarral éljek, feláll a szőr a hátamon, vagy ahogy Polcz tanár úr mondaná: nem kollokál. Nem akarok felvágni a műveltségemmel, de véletlenül tudomásomra jutott, hogy japánul a kami/gami a papír mellett a hajat is jelenti, szóval ez is olyan, mint a CD lemez…). Az egyik két spirálból áll, a másik három harapófogóból, és a rajz szerint igen izgalmas frizurákat lehet velük elkövetni. (Kipróbáltam, tényleg. Csak úgy tizenöt centivel hosszabb haj kéne hozzá. Türelem, türelem.)
Szóval szombaton gyöngyen megnéztük a város nevezetességeit, úgy mint :
középkori sziklamászófal, Manu Chao a könyvtárban,
keményen játszó bika,
átképzett szikla,
perverz ördög (szerintetek mi az ott a fenekénél? Mi ananászra tippeltünk…), brekni-vagy-nem-brekni.
Ez utóbbiról történet van. Volt egyszer, egy kasztíliai városkában, egy tér, ahol az emberekben hirtelen feltámadt a kereső ösztön.
Mi hajtja őket?
Hogy miért tekintenek felfelé?
Miért arcukon a keresés kínja és a találás reménye?
Hol van az élet értelme?
Hol van az igazság?
Hol van a béka?
Agathe (a tüneményes) mondta először, hogy hallott valami békaszoborról, ami nagyon híres és mindenképp el kell oda mennünk idióta fényképeket csinálni
(referencia: jelenés a halott teológusok sírjai fölött).
Fel-alá járkáltunk a járókelők által megadott helyeken, már minden szuvenírbolt logója a béka volt, mégse találtuk az istennek se. Végül odaértünk mi is a keresők közé. Vajon mit keresnek? Mi hajtja őket?...
Ez bazzeg.
A béka a koponyával. Brekni vagy nem brekni!
Voltunk a katedrálisban is, ahol megbeszéltük, hogy a pokolba jutni drága, mert sok italt és nőt kell venni hozzá, a mennyország ellenben olcsó. Csakugyan: 20 cent volt egy életnyi gyertyaláng ára. Valamiért rám jött, hogy akarok egy ilyet.
A kisebbség innovációja.
Végül gondoskodtam róla, hogy meglegyen a napi három liter folyadékfogyasztásom (bár nem biztos, hogy ezt éjjel 10 és hajnali 3 között kellett volna…): másfél liter eper-narancslé, másfél liter Sangria (ez volt a fejadag) és két vodka-Fanta. Folyton A gésa emlékiratai meg az iszákos kígyók jutottak eszembe, mert a három (kelet-európai) fiú nem tudta azzal elhessegetni a lemaradás keserű szájízét, hogy „azért iszik ilyen sebességgel lány létére, mert magyar!”.
Akkorát táncoltunk, hogy izomlázam lett tőle. A hostel, ahol laktunk, egy újabb érdekes adat. Semmi egyéb viselkedési elvárás nem volt, mint hogy éjfél után csend (ezen először csodálkoztunk, aztán kiderült, hogy a csendfogalmak, mint annyi megfoghatatlan idea, relatív. Hozzánk már tízkor jöttek.), meg hogy a szobákban nem szabad mosni, mert akkor 203 eurót számolnak fel. Hogy miért pont ennyit, azt a kérdést passzolom.
Szóval a legjobb, pontosabban az egyetlen, amit adni tudtak (legalább öt helyen próbáltuk, és mind tele volt!), egy kétágyas szoba, amiből az egyik majdnem elmegy franciaágynak, meg két egyágyas, ahol az ágy egy nagyobb egyszemélyesnek felel meg. Tessék utánaszámolni, hatan voltunk.
Hajnali 11-kor felszedelőzködtünk, megnéztünk egy érdekes múzeumot, ahol (a megmaradt fülek számával szoros összefüggésbe több-kevésbé méltóságteljesen) döglött bikák meg ötéves matadortanoncok különböző relikviái voltak,
aztán végre engedhettünk a vásárlás (pardon: a soppingolás) ősi női ösztönének.
Hanem a büszkeségemet nemhogy megőriztem, hanem tudatos vásárlóként még sértődékennyé is váltam. A H&M-ben a próbafülkénél nem volt senki, hát bementem. A következő fordulónál sem volt látható a hölgyike, viszont utánam mordult egy doboz világoskék selyemsál mögül, odaparancsolt, kitépte a kezemből a harisnyát és a hajbavalót, amit kiválasztottam (mivel azt nem kell, ezért nem is szabad próbálgatni), és lecsapta az asztalára, majd egy kézmozdulattal beljebb hessentett. Már félig levetkőztem, amikor egy pillanatra összevillant a szemem a tükörképemével, és a kis sznob azt kérdezte tőlem: miért hagynád magad? Ez az egész bolt, az egész utca, az egész kereskedelem azért van, hogy te jól érezd magad, miközben a pénzedet költöd. Ha még ezt sem képesek megadni, miért vennél részt a játékban? Igazat adtam szikrázó szemű képmásomnak, rekordsebességgel felöltöztem, és odacsaptam mindent az időközben megint elszelelt hölgyike asztalára.
Bár ő úgyis megkapja a fizetését, azért nekem jólesett a tudat, hogy ő most legalább 40 eurót vesztett a cégének. Pedig jó cuccaik vannak, és úgyis megveszi őket valaki más. Mindegy. Spanyolországban vagyunk, és már úgy megszoktam (a jót könnyű!), hogy az eladónak (aki általában tulajdonos is) mintha érdeke lenne, hogy a vevőnek jó legyen.
Azért nem kellett nekem se vásárfia nélkül szomorkodnom. Főnix-ruhatáram (újabban rákattantam a pirosra) egy farmerral és egy övvel, racionális szemmel nézve is szükséges készletem pedig egy cipővel, sok hajbavalóval, egy adag sminkkel és egy körömlakkal, továbbá négy pár fülbevalóval gazdagodott. És tessék megérteni, hogy ez nekem nem szabadidős tevékenység! Eladósorban lévő lánynak mindent el lehet adni! Több évnyi elmaradt soppingolást kell behoznom!
