Táplálék

Kényszerdiétára fogtam magam: eszem. Ugyanis hiába a sok finomság (ma banános omlettel indítottam, három tojásból, és aki ezen fintorog, annak majd sütök egyet személyesen!), csak leesnek rólam a gatyáim. Salamancában muszáj lesz megkóstolnom végre a churrost, csokoládéba mártogatva természetesen, mert úgy az igazi.

Valladolidban is vannak churreríák (meg aztán mindenféle „eríák”, a cafetería mintájára valamelyik elmés török vendégmunkás kitalálta a „teteríát”, ki lehet találni, hogy ott mit adnak. Az egyik libreríát Tudás fájának hívják, és még Szabó Magdát is találtam, természetesen spanyolul), de még nem volt érkezésem beülni, meg egyedül különben sem jó, Alice meg úgy tűnik, nem olyan jó pénzű, mint azt az állampolgársága sugallná (anyja tanárnő, apja nyugdíjas vasutas). Mindig úgy mondja: „Szarkózi”, meg kell zabálni! Már megint az evés…

Két napig nem főzök. Hétfőn is csak őszies salátát csinálok sült fetakockával (na jó: cheddarkockákkal, mert feta nem volt). Azért jó látni a szakácskönyvből kimazsolázott ételek közül már négy mellett a pipát, plusz a wokos és a vegetáriánus könyvből is főztem már, és mind ehető volt, sőt, némelyik kifejezetten finom. A kókuszos rizs például akár az anyaméh. Mármint nem tartózkodási hely, hanem táplálkozás szempontjából.

Különben még mindig szokatlan, és még mindig öröm nekem, hogy tetszés szerinti boltban kapok magamra gatyát, vagy ha nem, akkor szitkozódhatok, hogy „itt csak anorexiásoknak adnak ruhát!”