Beküldte Raya deBonel -
Tanultam a fogolydilemmáról (és még többet fogok, remélem, a valladolidi egyetem Game Theory tantárgyának keretein belül): két bűnöző, ha az egyik vall a másikra, egyiket felmentik, másiknak 10 év, ha mindketten vallanak a másikra, mindketten 10 évet kapnak, ha egyik sem vall, mindkettőnek 5 év. A helyes válasz ilyenkor nem vallani, hiszen ugyan biztos vagy benne, hogy ülni fogsz, de legalább van esélyed 5 évvel megúszni.
Hasonló került elő itt is, két hajó... de nem részletezem, hiszen elvileg aki olvassa, látta. Lényeg a lényeg: nem tudom, a való életben milyen eséllyel döntenek az emberek (pláne: az embercsoportok) a helyes megoldás mellett, de itt most az történt. Olyan szívmelengető volt, hogy nem robbantak fel, még ha nagyrészt a mázlin múlt is.
A durva még benne az (azon túl, hogy nem hittem el, hogy tényleg kinyírták a női főszereplőt, akiben mindvégig Kirsten Dunstot kerestem, mire rájöttem, hogy ő a Pókemberben csinálta ugyanezt), ahogy Harvey Dent engedett az őrületnek és nekiállt gyilkolni. Igaz, hogy államügyészként könnyebb lenne igazságot tenni, ha egyszerűen lepuffanthatnád azt, akiről tudod, hogy bűnös, csak nem lehet rábizonyítani, de pont ebben különbözik Batmantől, nem? A bosszú pedig, az egyáltalán nem illett hozzá.
Persze ezért jórészt a hölgy a felelős, aki az utolsó pillanatban, az olajoshordók közepette elmesélte neki, hogy mégis őt szereti. Na innentől kezdve a túlélő úgy hozzá van kötve az emlékhez, a tetteshez, a bosszúhoz, mint Gordiusz kutyája az olajfához.
Szóval: Batman erős, Batman okos, Batman impozáns, de ezt a filmet a mellékszereplők vitték (Michael Caine harapnivaló brit akcentusát külön kiemelném...).