Jó ember-e vagyok?

Jó ember-e vagyok?

Szerintem normális elme erre a kérdésre azt válaszolja: persze, mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. Kevesen vannak, akik vállalják, hogy gazemberek, a lelke mélyén talán a legelvetemültebb sorozatgyilkos is azt gondolja, hogy szándékai nemesek, és hosszú távon az emberiség javát szolgálják.

De nem én lennék, ha nem kezdenék ezen is agyalni. Mitől jó egy ember? Jóanyám például, amióta rajtam keresztül megismerkedett a katolikus egyház tanaival, azzal nyugtatja lelkiismeretét, hogy ő betartja a Tízparancsolatot és igyekszik elkerülni a hét főbűnt. Na de az én anyám olyan szinten jóindulatú, hogy az egyetlen bűn, ami fenyegeti, az a falánkság. (Így is manökenalkata van, szóval akkor bűn-e az is egyáltalán?)

Nem hiszem, hogy bármiféle törvény, szabályrendszer vagy előírás betartása önmagában definiálná a "jó ember"-t. Jobban hajlok afelé, hogy a szándék kérdése minden. Próbálok úgy élni, hogy senkinek ne ártsak. Na de honnan tudom, hogy kinek mivel ártok? (vö: - Két barátommal átkísértünk egy nénit az úton. - De miért hárman? - Mert nem akart átmenni.) Igyekszem mindig úgy cselekedni, ahogy abban a pillanatban "jó"-nak látom. Így utólag legalább azzal csaphatom vissza a "miért is nem csináltam inkább..."-ot, hogy "mert akkor ez tűnt jónak".

Mi az, hogy jó? Erkölcsi elveimnek megfelel? a helyzethez illik? nem botránkoztat meg másokat, vagy ha igen, legalább jó érzést okoz nekem? Minden fogalom lecsupaszításakor kiderül, hogy még az is álcája valami másnak. A végén meg az van, hogy azt csinálok, amit akarok, mindent meg lehet magyarázni. Sokszor gondoltam már, hogy ha van egy számomra antipatikus ember, aki számomra nem elfogadható dolgokat csinál, lehet, hogy elég lenne az élete filmjének (ld. Utolsó vágás) legfontosabb jeleneteit végignéznem, és máris megérteném.

Megvannak az elveim, amelyeket én helyesnek tartok, és világosabb pillanataimban néha felülvizsgálom, hogy még mindig úgy gondolom-e. Ezek közé tartozik, hogy nem veszek el szórólapot, nem adok pénzt hajléktalannak, nem puskázok, nem csalom meg a párom, hellyel-közzel betartom a KRESZ-t és még sorolhatnám. Mások máshogy gondolják, máshogy csinálják. De milyen alapon jön bárki ahhoz, hogy közölje velem: amit én csinálok, az "nem jó"?

Mert ha az ember nem vigyáz, és abból indul ki, hogy mindenki igazat mond, könnyen a "rossz ember" szerepében találhatja magát. Aki dolgozik, az hibázik is, olyan nincs, hogy ne kapjon hideget-meleget érte. Olyankor a legnehezebb, ha általam tisztelt és/vagy kedvelt emberek kritizálnak. Rosszul tűröm a bírálatot, ez igaz. Nem mindig igazságos, ez is igaz.

No de mégse járkálhatok az életem (forduló)pontokba szedett történetével, hogy mindenkinek megmagyarázzam, hogy én ezt csak azért... Nincs is rá szükség. Értelmes embernek minden tettében, minden, másokhoz intézett szavában ott kellene lennie annak, hogy "nekem megvan a magam múltja, ezért így látom, de ELFOGADOM, hogy te, a te múltadból, más következtetéseket vontál le".

Jó ember vagyok, mert ha csigát látok a járdán, bedobom a feje irányának megfelelő zöldövezetbe, nehogy rálépjenek (hol van már szadista gyermekkorom, amikor - időszakonként változó algoritmus szerint hol a magányosan mászkáló, hol a boldogan párosodó bodobácsokat tapostam el?). Meg mert adok jegyzetet az előadásokat vegyes gyakorisággal látogató csoporttársaimnak. Meg mert tánc közben mosolygok arra a srácra is, akinek "mi most titkos egyezséget kötünk" pillantásától borsódzik a hátam. Meg mert ha eszembe jut egy őszintén pozitív gondolat valakiről, akkor megmondom neki. Ezen kívül kreatív vagyok, ha jó passzban vagyok, akkor kedves is, meglehetősen érzékeny, maximalista és feladatközpontú.

Rossz ember vagyok, mert még a csigát sem hagyom arra haladni, amerre szeretne. Meg mert csaláshoz segítem hozzá az évfolyamtársaimat. Meg mert hamis reményeket táplálok mindenféle férfiakban, aztán pofára ejtem őket. Meg mert amikor őszintén negatív a véleményem valakiről, csak mérsékelten játszom meg, hogy kedvelem. De megjátszom. Ezen kívül önző vagyok, sznob, beképzelt, lenézek egy csomó embert, továbbá smucig vagyok, nem ápolom a kapcsolataimat, könnyen elvesztem a lelkesedésemet.

Hogy is van ez az "én OKÉ vagyok, te is OKÉ vagy?" Van ez a világ, ahol nagyon nehéz optimistának lenni. Nagyon-nagyon kevesen elégedettek magukkal, ezért aztán vagdalkoznak minden irányba, csak éppen saját önbecsülésüket nem tudják nagyobbra faragni... Divat a "probléma" helyett "kihívást" mondani. Hasonlóképpen lehetne a "hiba" helyett "specialitást", "egyedi vonást" vagy ilyesmit. Én már régóta azt játszom, hogy szinte dicsekszem a hibáimmal, és működni látszik.

Én mindenesetre tovább próbálkozom. Optimista vagyok, mellékletekkel. Valahova fel kell jegyeznem, ki az, aki bántott, mi az, amivel vigyázni kell. De ez nem ok arra, hogy mindenhez és mindenkihez gyanakvással közelítsek.