Beküldte Raya deBonel -
Íme, a Coca-Pepsi és a filteres-kanalazós tea után még valami, aminek megkülönböztetéséhez nem vagyok elég kifinomult ízlelőbimbóilag: a külföldi konyhák "magyarizált", illetve eredeti íze. Magyarán ettem párszor a Szerájban, de amikor először kóstoltam igazi török birkából igazi török nyárson igazi török szén fölött igazi törökösen kormolt sis kebabot, nem kiáltottam fel, hogyaszongya "Hogy merészelik kebabként eladni azt ott a Körúton?" Szerintem külföldön sem "autentikusabb" az adott konyha, ott is el lehet rontani a dolgokat, más kérdés, hogy ha a kaja mondjuk ehetetlenül csípős, azt esetleg ráfogják arra, hogy ez a helyi ízlés. Igaz, kínait például még csak "szinkronizálva" ettem, és abban Budapesten jóval nagyobb a minőségi ingadozás is.
A török kaját azért (is) kedveltem, mert egyszerű: sült hús, nyers zöldségek (logikai sorrendben: a hagyma alá nagy csokor petrezselyem van odakészítve, elrágcsálva elveszi a szagot), (jó esetben) házilag sütött lepényszerű kenyér, opcionálisan rizs. Persze angol étlap híján a szerencse szerepe jelentős. Nem mindenhol ugyanazt jelenti a pide (hol csónak formájú pizza, hol egyéb péksütemény), és némi következetlenséget véltem felfedezni az "et" jelentésében is, amit eddig leginkább kötőszóként ismertem, de mint kiderült, itt a (marha)húst is jelölik vele. Meg úgy általában a "hús"-ra is ezt használják.
Nagy kedvencem lett az Iskender kebab, amit vigyázat, nem mindenhol csinálnak meg, esetleg flakonos ketchupot nyomnak rá az eredeti paradicsomszósz helyett, és a mellé kínált joghurt is inkább tejfölre hajaz, de sebaj, attól még remek tölteléke a pörkölthöz termett magyar gyomornak.
Az enyémnek inkább a saláták kedveztek: uborka, paradicsom, hagyma, szelíden apró darabkákra vágva, citrommal, olívaolajjal, mintha itthon lennénk, leszámítva a méregerős zöldpaprikák (Szabó Magda "gonosz cudarok"-ként emleget hasonlót) dagályát. A saláta ott előétel, mint ahogy a teát sem isszák kaja közben.
Na igen, ivás. Külön gond, ugyanis a csapvíztől óva int az útikalauz (bár helyi kísérőnk szerint iható), a palackozott az megmelegszik, étteremben nem is lehet mindig kapni, teát nem szívesen hoznak étkezés közben, úgyhogy marad az ayran, ami vízzel és sóval hígított-dúsított joghurt. Azt szeretjük, ha dobozos. Bár úgyse tudjuk magunktól teljesen távoltartani a fertőzés lehetőségét: az éttermi ayran általában csapvízzel készül. Nekem ahhoz túl nehéznek bizonyult, hogy ezzel fedezzem kaja közbeni folyadékszükségletemet (vö. gödény), úgyhogy többnyire szomjaztam.
Hát az alkohol? A turistákra számító éttermekben persze árulnak "Votka", "Viski" és hasonló italokat, a Tekel cég tolmácsolásában. A szó jelentését (azon kívül persze, hogy "megmérettél és könnyűnek találtattál") nem tudtuk megfejteni, ugyanis az italboltok is Tekel Bayii névre hallgattak. Erzurumban, a legvallásosabb városban álltunk neki először keresni egy ilyet, hogy elmerüljünk a raki rejtelmeiben. A város egyetlen ráccsal ellátott kirakata mögött szöszmötölő boltos bácsi jó tanácsot adott: a Yeni ("új") rakit választottuk. Később márkaszédelgők lettünk, de megbántuk. A Yeni a legjobb!
Pár furcsaság, amit a törökök rendszeresen megesznek: csicseriborsó puffasztva, így bevonva, úgy flambírozva; pisztáciás csoki (többrendbeli megolvadás, összegyűrődés és kikristályosodás után legalábbis úgy néz ki, mintha penészes mogyorók lennének benne); gyakorlatilag tömény mézből csorgatott fészek; meleg vajjal leöntött juhtúrós lepény. Aranyos szokás még, hogy az étteremből való távozáskor lelocsolják a kezünket citromos vagy rózsás illatú löttyel. Hihetetlen tartós illat.
Ó, azok az illatanyagok. Ó, azok a török budik. Felejthetetlen emlék marad. A Rolni csak arra készített fel, hogy két verzió létezik: alafringa (angol wc) és alaturka (tappancsos-pottyantós, a szóval legközelebb egy puccos göremei étterem neveként találkoztunk). Arra viszont nem, hogy 99%-ban az utóbbi található mindenhol, a wc-papír gyakorlatilag ismeretlen fogalom, még a boltban sem lehet kapni, kivéve a Migros-szupermarketeket... Helyette a falból bokamagasságban kinőtt csap és opcionális gumicső szolgálja ki az "övön aluli tisztaság" iránti igényeket. Mindig tartozik hozzá műanyag kanna, amit furfangos Maitai öblítésre használt, mivel az sem volt megoldva. Viszont szappan majdnem mindenhol közkézen forgott, sőt, gyakori vendég volt a fotocellás papírtörölköző-adagoló, ami egyéb papírhiányunkat is kielégítette.
Azért megosztom a kedvencemet, egy Kayseri melletti liberális benzinkút gyöngyszemét:
