Beküldte Raya deBonel -
Sose volt vallási élményem. Akármilyen templom, ima, pap, körmenet, litánia, szertartás, a keresztény vallás sose mozgatott meg. A keleti vallások mindig vonzottak, több teret hagytak a képzeletnek Isten kinézetét, természetét és szándékait illetően. Vagy képzelhetem akár minden nap másmilyennek.
Erzurumban megnéztünk egy medreszét (ez a nyári tábor ottani megfelelője: 5-10 éves (többnyire) kisfiúkat csapnak be oda, arabul tanulni, Koránt olvasni meg társadalmi életet élni). Ez már nem üzemel, csernobili áldozatokról szóló fotókiállítás, giccses megvásárolható képek és az Öreg Mester (ld. lentebb) idézetei és képei lakják, meg rengeteg turista. Két hatalmas török zászlót lenget a szél a nay (dervisek kerengéséhez aláfestéshez használt fuvolaféleség) hangjaira.
Itt érintett meg az, hogy (idézem úti jegyzeteimet): "egyszerre zavarni kezdett németül karattyoló idegenvezetőnk, egyedül akartam lenni. A néma falak, faragott (Handarbeit) díszek, a komor helyiségek szóltak hozzám. Egy tágas, légies teremben aztán végképp úgy éreztem, elborít az Isten. Nem Allah, nem is a gyerekkoromtól elém nevelt Isten, aki a főnevet is kisajátította magának... Felfedeztem, hogy Isten ott van a szélben, a szerelemben, énbennem, mindenben, ami nekem fontos. Ami nem az - a közelgő vacsora, az alakom, a hasmenés, a bazári festmények - úgy suhant át rajtam, mint a szélcsatornán az utolsó kis porszem, amit egy ragyogó, most kipróbált vadonatúj gép szárnyáról sodor le a szél. Kinyílt a szívem, Isten böködte az ujjával a zászlókat, eltöltött a szeretet, az eleve elrendelés, a végzet, ami bárhová sodor, ugyanott leszek, ugyanoda térhetek vissza - saját szívem levegős, csupa napfény termeibe, boldogan, a szerelmemmel. Remélem, akárhol leszek, sikerül felidéznem ezt az érzést, ezt a tettrekészséget, boldogságot, ahol nincs meg nem értés. Az ölelés királyságát, ahol a falakat kő helyett lelkekből építik."
Bementünk egy nagyobb terembe, mire vezetőnket, Burhanettint megkérdezte egy gyerek, mi van itt bent. Magamban azt feleltem rá, hogy az isten, hát mi más.
Vettem egy imaláncocskát (rövidebb rózsafüzér 33 gyönggyel, Allah neveit lehet mondogatni rajta) meg egy rituális mustárfaágat (bio-fogkefe), és már-már azon voltam, hogy muzulmán hitre térek, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy fekete zacskóban csempészem a rakit és a sört a Tekel Bayii-ból (alkoholbolt, lásd még fehér holló) a szállodába, nehogy a kedves portásbácsi rajtakapjon. Úgyhogy letettem erről. Bármilyen érzelgősen is hangzik a fenti beszámoló, magam se hittem, hogy ilyet tudok érezni. Körülményektől független boldogságot.
És hogy jön ehhez a foci? Lehetett minden töröknek ilyen élménye? Mert amikor gólt rúgnak, úgy tudnak örülni neki, hogy semmi más nem számít, és amikor gólt kapnak, olyan csendesek, mintha elfogadnák: ez volt Allah akarata.
Naponta ötször van müezzin. Mi még észrevettük, aki ott lakik, annak valószínűleg olyan ez, mint az óra ketyegése. Kivéve, ha imádkozni is szokott. Minden mecsetnél rengetegen mosakodtak meg és mentek be imádkozni, de láttunk imádkozót a mezőn is, imaszőnyege a frissen szántott föld. A szállodai szobákban is standard kellék volt az imaszőnyeg, mint nyugaton a Biblia.
Jelmagyarázat: az Öreg Mester nevet Kemal Atatürkre használtuk, hogy a vendéglősök ne jöjjenek rá, hogy épp azon kacarászunk, hogy megint új attribútummal szerelte fel a török képzelőerő. Mert ő mindenhol ott van: faliszőnyeg, naptár, kép, hol távcsővel, hol nyakkendőben, hol felfelé néz, hol lefelé. Nagyon tisztelik, pedig annak idején nem lehetett túl jó a népnek: betiltotta a fez és a fátyol viselését, megnyirbálta az egyházat, áthelyezte a fővárost Isztambulból Ankarába, ami olyan ostoba helyen van, hogy a szmog miatt néha munkaszünetet kénytelenek tartani...
A nay-jal kapcsolatban pedig vettem egy cd-t, hogy elő tudjam varázsolni azt a medreszei hangulatot mondjuk egy vízipipa kíséretében. A hozzá csatolt magyarázat szerint azt az embert jelképezi, akit sápadtra szikkasztott a nap, kivájták a mellkasát, kiürítették, elégették és nem maradt más, mint az a váz, amibe Isten lehelete tüzet lehel, amiből még többet akar az, aki ég benne, és ez a szeretet. Nem véletlen, hogy a Gladiátorban is nagy szerephez jut ez a hangszer: számomra Maximus is egy olyan ember, aki már túl van ezeket a fájdalmakon, nincs vesztenivalója. Az iszlám logika szerint ő a tökéletes ember.